Hajlamos az ember a jót megszokni. Borzasztóan könnyen feledi viszont a nehézségeket, a küzdelmeket, a fájót, a rosszat. Valószínűleg kódolva van ez bennünk, amolyan túlélő ösztönként, hiszen ha pontosan fel tudnánk idézni minden rosszat, ami velünk történt, annak teljes intenzitásában, valószínűleg soha nem tennénk meg semmit, ami előbbre vitte akár az egyént, akár az emberi fajt.
Felejtünk és ez a feledés sokszor felettébb áldásos.
Így történhetett meg, hogy magyarországi ismerőseim, akik még bőven a rendszerváltás előtt születtek és szocializálódtak, nemes egyszerűséggel úgy indultak meg nyaralni három gyerekkel, hogy a kicsik semmilyen okmányával nem rendelkeztek. Döbbenten néztek a magyar–horvát határon, amikor a rendőrök okmányokat kértek tőlük. Dühösen vették tudomásul, hogy bizony, Európai Unió ide, emberek szabad áramlása oda, „papírok” nélkül a schengeni övezeten kívül nem lehet közlekedni…
Mi persze még nem tartunk itt, de azért nem árt emlékeztetni: a kettős állampolgárnak is szüksége van az okmányaira, ha a horvát tengerpartot célozza…
