Írj fel öt időjárással kapcsolatos szólást vagy közmondást –hangzott a feladat a Kosztolányi Dezső Gimnázium felvételijén. Első pillantásra azt gondoltam, ez könnyű, itt biztos pontot szerez a gyerek. Hát, bizony, amikor elkezdtük sorolni, csak nagy nehezen jött össze az öt. A szólások, közmondások kivesztek a mindennapjainkból. Pedig valamennyinek az élet bölcsessége az alapja. Elgondolkodtató, hogy a májusi eső aranyat ér, hogy aki szelet vet, vihart arat, vagy eső után késő a köpönyeg. Mintha a szólásokkal, közmondásokkal együtt eltűntek volna az élet alapértékei, a tájékozódási pontok, hogy hogyan, merre, melyik irányba is haladjunk.
A napokban olvasom a sok-sok szemét között a világhálón, hogy ne hagyd magadra az anyádat, mert ő volt az, aki téged felnevelt, aki téged pátyolgatott, fogta a kezdet, amikor menni tanultál. Most, amikor megöregedett, te ne engedd el az ő kezét.
Erkölcsi szentenciát éreztem benne első olvasásra, majd felháborodtam. A gyereket azért szüli az ember, mert akarja, mert örömét leli benne. Hogy jön ide a zsarolás, miért kellene zsarolni a gyermekemet azzal, hogy én felneveltem?! Nem ez a szülői feladat és nem ez a szülői szeretet. A szülői szeretet feltétel nélküli. Ha fogja a kezemet, amikor már arra szükségem lesz, az jó, az talán a nevelésem folyománya, de zsarolni, hogy azért szültelek, hogy vénségemre gondomat viseld, borzasztó. Éppen annyira, mint verni a gyerekeket, megalázni őket, uralkodni felettük.
