Életemben kétszer írt fel szemüveget két különböző optikus. Az egyikük távollátásra, pár hónap múlva a másikuk közellátásra adta az okulárét, és bár a mai napig nem tudom, melyikük rontotta el a dioptriát, amikor letettem az autóvizsgát, természetes volt, hogy a jogosítványomba is bekerült a rendelet: csak szemüveggel ülhetek volán mögé, mert ebben legalább mindkét szakember egyetértett. Mivel azonban az elmúlt tíz évben nemigen volt alkalmam autót vezetni, valahogy a szemüveg sem nagyon került elő, mert szerintem tökéletesen láttam közelre is meg távolra is. Persze az elmúlt években fokozottan több időt töltöttem a számítógép előtt, ha pedig nem a képernyőre meredtem órákon keresztül, akkor olvastam (s nem keveset), de többször ottfelejtettem magam a tévé előtt is, vagyis csupa látásrontó tevékenységben vettem részt. Még magamnak sem akartam bevallani, hogy mintha a távoli dolgokat már nem tudnám olyan jól kivenni, mint régebben. Ráfogtam arra, hogy az a valami tényleg messze van, köd, szmog és por van, én azonban látok, mint a sas, és szentül meg voltam róla győződve, ha autóba ülnék, és feltenném a régi szemüvegeim valamelyikét, biztosan nekimennék valakinek. Így amikor elmentem a vezetői engedélyem érvényességét meghosszabbítani, rákérdeztem, hogyan lehetne ettől a pápaszemes problémától megszabadulni, mire kedvesen azt mondták, csupán orvosi papírra van szükség hozzá. Nosza, irány a szemszakértő!
Hát így kaptam harmadik alkalommal is szemüveget... Viszont végre elégedett vagyok a szemprotkókkal, mert most jól állították be a dioptriákat, és tényleg látok, remek keretet találtam, és mulattat, hogy az utcán nem ismertek fel rögtön az emberek, úgyhogy ezúttal örülök, hogy újra beálltam a szemüvegesek közé.
