Tombol a tél. Egyes útszakaszokon mozdulni sem lehetett, a járdák pedig olyan síkosak voltak, hogy kész életveszélynek számított egy laza séta.
Állítólag nem volt ez így mindig. Idős emberek mesélik, hogy a magyarok ideje alatt télen a zentai járdát szorgalmasan tisztították az emberek. Ha nem, akkor Karsai csendőrparancsnok kakastollasai, csak úgy, vállról, a puskára tűzött bajonett hegyével bekopogtak a lustábbakhoz:
– Ne kelljen még egyszer szólnom! – s ebben benne volt az azóta csendőrpertu néven ismert kommunikálási forma is. Vagyis ő téged letegezhetett, de te őt nem.
Azt is mesélik, hogy a figyelmeztetést a füle mellett elengedő akkora pofont kapott, hogy le a kalappal. Különben lerepült. Mintha Fülig Jimmy adta volna, akinek egy balkezese láttán a rovott múlt bokszbajnok eskü alatt bizonygatta, hogy ekkora fülest csak a stockholmi ökölvívó-bajnokságon a nehézsúlyúak döntőjében látott. Egy kalapos szurkoló kapta a lelátón az ügyeletes csendőrőrmestertől.
Egyébként olykor eltöprengek ezen a hóeltakarítási problémán. Vajon ha minden épület tulajdonosa, bérlője vagy használója a hóhullás után fél órát szánna erre a nem is olyan nehéz munkára, kénytelenek lennénk olykor térdig érő csapadékban törtetni? Dehogy, hiszen minden épület valakihez tartozik. Akkor meg miért nem vesznek a kezükbe lapátot, seprőt? Elfelejtik?
Akkor is elfelejtenék, ha Karsai kakastollasai (a rohamkés hegyével!) figyelmeztetően bekopognának az ablakon?
