Ötven-hatvan évvel ezelőtt nagyon szerettem aludni. Ha nem kellett iskolába menni, szívesen durmoltam (volna) nyolc vagy akár kilenc óráig. Legtöbbször azonban a szülői szigor ennél sokkal korábban kiugrasztott az ágyból. Megtehettem volna, hogy elengedem a fülem mellett a szeretetteljesnek egyáltalán nem nevezhető figyelmeztetést, de ebben az esetben vállalni kellett volna az érte járó „simogatást”.
Volt azonban egy nap, amikor mindenkit megelőzve bújtam ki az ágyból és – természetesen szülői engedéllyel – vándorútra keltem. Nem zavart a csikorgó hideg, sem a falu szélén a kossava által feltornyozott derékig érő hó.
Miért ismétlődött meg minden évben ez a szorgalom? Nos, a dolognak inkább babona, mintsem hagyomány volt a hátterében. Akkoriban ugyanis sokan meg voltak győződve arról, hogyha újév reggelén elsőként nő lépi át a küszöböt, megette a fene az egész esztendőt. Az sem számított, hogy még emberpalántának sem volt nevezhető az első látogató, csak nadrág és ne szoknya legyen rajta.
Mentem hát a sötét hajnalon újévet köszönteni, mert mind a két nagybátyám, de különösen Mihály bácsi, elvárta ezt. Akkor nem tudtam megmagyarázni, de most már igen, hogy honnan a Mihályokban ez a maradiság.
Persze, a majdani szerencse ide-oda cipelésének ára volt, hiszen – mint sokkal később a név- és mindenféle vonalon rokon főesperes elmondta – Krisztus koporsóját sem őriztek ingyen a zsidók.
Bekopogtam hát annak rendje és módja szerint a nagybácsikhoz, elmondtam a rövidke mondókát, és ezzel eleget tettem a szokásnak. Ezért általában egy almát, három-négy diót, s ami a lényeg, néhány dinárt kaptam. Mintha most ötven dinárral jutalmaznák a szerencsekívánatomat.
Örültem az ajándéknak, főleg a pénznek, mert otthon nagyon szűkre szabták az efféle jóindulatot.
Ezt csak azért mondtam el, hogyha valakiben még él ez a babona, kedden reggel ne várja meg az első látogatót, hanem hajnalban nyúljon az éjjeliszekrénye felé, és olvassa el ezt a
BOLDOG ÚJ ÉVET!
