Mi, magyarok más szót használunk a szerelemre és a szeretetre. Nem egyedülálló dolog ez, hiszen az ókori görögöknek is számos kifejezésük volt a különféle szeretetformákra: más-más szóval illették a testvéri, a baráti szeretet, a szerető iránti testi-lelki vonzalmat és az isten iránt érzett szeretetet-szerelmet.
Abban is bölcsesség mutatkozik meg azonban, hogy sok nyelvben – így a magyarban is – ugyanazt a szeretem szót használjuk például a csokoládé iránti és szerelmünk iránti vonzalmunkra, vagy a haza és gyermekünk iránti érzelmi kötődésünkre. Szeretjük életünk társát, szeretjük a gyermekünket, szeretjük a hazánkat, a nemzetünket, de szeretjük a csokoládét is. Legtöbben legalábbis.
Az önvizsgálat sohasem árt. Ha könyörtelenül őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy ebben egy fontos igazság fogalmazódik meg kimondatlanul, van ugyanis valami, ami összekötve azokat mindegyik szeretetformában egyként megnyilatkozhat. Ez a szeretetnek álcázott birtoklói szándék, amely a csokoládé iránti szeretetben ugyanúgy ott lehet, mint szerelmünk irántiban önzéssel fertőzve meg és világias érzéssé lealacsonyítva a szeretetet.
De lehetséges-e birtoklási vágy nélkül szeretni? Ez volna ugyanis az igazi, tiszta szeretet. Olyan kérdés ez, amelyet megtapasztalásunkkal megválaszolni és életpéldánkkal igazolni megér egy egész emberi életet.
