Az egyre inkább felmelegedő klíma hozta magával azt a sajnálatos dolgot (is), hogy a nagy havazások már csak az emlékeinkben élnek. Egy-egy ilyen történetet már úgy mesélünk el, mint nagyanyáink vagy nagyapáink a sajátjaikat. Minden ilyen pillanat felelevenítése így kezdődik: „Bezzeg az én időmben…”
Volt egyszer egy tél, valamikor a 2010-es évek legelején, amikor olyan nagy hó esett, hogy az utcánkból csak nehéz fizikai munka árán lehetett kijutni. A szüleim munkába készültek, vagyis csak szerettek volna, de az autó kereke nem birkózott meg a körülményekkel, még hólánccal sem. Nem maradt más hátra, lapátolni kellett egy utat. Édesapám nagy bőszen neki is lendült a munkának, és hosszú percek után elkészült a kijárat. Csak később vette észre, hogy a munka következtében elvesztette a hatalmas kulcscsomóját. Bármilyen vastag is volt a hótakaró, az nem tudta megtartani a súlyos vasrengeteget. Első próbálkozásra elkezdte a havat lapátolni azon a helyen, ahol elveszhetett, de amikor az elhúzódó keresés eredménytelennek bizonyult, belátta, sokáig tartana összeszedni azt a rengeteg kulcsot, amelyek közül legtöbb a munkához kellett. Elindult hát begyűjteni őket, kulcsot kulcs után másoltatott, és szépen lassan ismét kezdett bővülni a csomó.
Időközben felmelegedett, a vastag hótakaró lassan elolvadt, és ahogyan a hóvirág kibukkant a földből, úgy várta édesapámat az elveszett kulcscsomója is a fűben.
