Ha esik az eső, kiürül a város, és csak az merészkedik ki a fedél alól, akinek halaszthatatlan dolga akad. A sár, a pocsolya, az arcunkba csapódó esőcsöppek, a pillanatok alatt átvizesedő ruháink mint olyan dolgok, amiket igyekszünk elkerülni. Lemondunk a várva várt délutáni sétáról, későbbre halasztjuk a baráti kávézást, esetleg még a gyerekkel is összeveszünk, hogy a megígért játszóterezés márpedig elmarad. A hosszú, hideg tél után már csak egy kis napsütésre vágyunk, ugyan kinek van kedve ilyenkor a borongós, esős időhöz? Így hát az esőben mindenki meghúzza magát. Kihagyott séták, elmaradt programok – ez az ár, amit a szárazon maradásért fizetünk.
A húszas éveim elején néhány évet Skóciában éltem. Ez az ország nemcsak a whiskyről, a Loch Ness-i szörnyről meg a zöldellő legelőkről ismert, hanem a szinte egyedülállóan felhős, ködös, csapadékos időjárásról is. Itt tanultam meg, hogy az esőhöz való itteni hozzáállásunk bizony luxus. Ott ugyanis az eső az alapértelmezett időjárás. Ha a skótok arra várnának, hogy kisüssön a nap, hetekig, sőt hónapokig ülhetnének a nappaliban. A magam részéről példát veszek róluk, előkapom a gumicsizmát, az esőkabátot meg az esőnadrágot, és irány kifelé! Lehet, hogy ez nem éppen a legdivatosabb viselet – de úgysincs senki más az utcákon, hogy meglássa.
