Néhai zentai Bodor Pista bácsi szerette a társaságot, a kártyapartikat, de még jobban a bort, néhány liter meg sem kottyant neki. Időről időre felkereste felsőhegyi ismerőseit, kártyáztak, iszogattak, beszélgettek. Amikor egy ízben az egykori boltos, kereskedő Gergely János bácsi látta vendégül a zentai kártyapartnereket, beszélgetés közben a vendégek megkérdezték a házigazdát, hogy van-e még abból a jóféle, eresz alatt lógó száraz, galambszaros füstölt kolbászból.
– Akad még valamennyi – válaszolta János bácsi.
– Rántanál ki belőle tojáson? Jólesne a bor mellé – kérlelték a házigazdát.
A szót tett követte, János bácsi engedett a vendégek kérésének. Vékony szeleteket vágott, de nem a kolbászból, hanem a kiürített borosüvegek parafadugóiból. A parafaszeleteket összekeverte tojással, megsózta és megsütötte, majd, mint aki jól végezte a dolgát, felkínálta a vendégeknek. A sült tojás illatára összefutott a nyál a kártyások szájában, jó étvággyal fogtak hozzá a csábítóan illatozó tojásrántottának.
Az első falatok még csak-csak lecsúsztak, de gyanúsan rágós volt az a galambszaros kolbász. János bácsi meg biztatta őket, hogy bátran fogyasszák a kolbászos rántottát, ami azért olyan rágós, mert a kolbász már ki van száradva.
Amikor végül rájöttek, hogy mit etetett meg velük a vendégszerető házigazda, leszedték róla a keresztvizet, de nem lett belőle harag, a bor oldotta a feszültséget.
