Ünnepelni vagyunk meghíva e világon, nem szomorkodni. A piros mécsesekkel tarkított temetőbe belépve talán furcsa gondolatnak tűnik ez elsőre, de ma mindenszentek napját ünnepeljük.
Előre kell tehát tekintenünk, hiszen ez a remény és az öröm ünnepe. Nem bánkódni, hanem magasztalni szólít fel bennünket az egyház, mert ma az összes üdvözült lelket ünnepeljük, akik sokkal többen vannak talán, mint gondolnánk. Nemcsak azokat ünnepeljük, akiket az egyház szentté avatott, hanem azokat is, akik névtelenül jártak előttünk, és megdicsőültek. Minden, a földi életből elköltözött szentéletű nagyszülőnek, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapának és édesanyának, önzetlen testvérnek, hivatásának élő ismerősnek, éjjel-nappal robotoló szomszédnak, tanúságtevő fiatalnak, ártatlan gyermeknek az emléknapja ez, akik Isten szeretetétől elbűvölve izzó lámpásként mutatják nekünk az éjszakában az utat. Mert mi magunk is a szentségre vagyunk meghíva. Mindenszentek napja ezért a mi reménybeli ünnepünk is. A pislákoló mécsesek és a színes krizantémok között sétálva ezért ne az elmúlásra, hanem az életre gondoljunk. A tanúságot tevő lelkek sem a feladásra tanítanak, hanem a kitartásra, hiszen ők is gyarlóságokkal, gyengeségekkel, kísértésekkel, nehézségekkel, küzdelmekkel járták végig az utat, és nekik is csak azok az eszközök álltak rendelkezésükre, mint ami nekünk ma: Isten kegyelme és szeretete. Mindannyiunknak helye van a mennybéli asztalnál, és ehhez csak oda kell fordítanunk a figyelmünket, akaratunkat a jó felé. Isten szeretete felé. Ha pedig kétségek merülnek fel bennünk, hogy miért is járjuk a szentek útját, nagyon egyszerű a válasz: Mert jónak lenni jó!
