Vegyes érzelmekkel értékelik az elemzők az Európai Unió és a Törökország közötti migrációs megállapodást, amelynek alkalmazása hétfőn kezdődött meg. A megállapodással kapcsolatban nagyok az elvárások, hiszen a migránsválság az Európát terhelő problémák egyik legsúlyosabbika. A kritikusok – egyebek mellett az Amnesty International – szerint a megállapodás embertelen, az EU-ból senkit sem volna szabad rendszerszerűen visszaküldeni Törökországba. Mások azt mondják, tekintettel a Görögországban rekedt menekültek számára, valamint a számítások szerint a nyár folyamán érkező újabb tömegre, a megállapodás nem tudja érdemben kezelni a problémát. Az Európát megrázó válságok másika minden kétséget kizáróan az iszlamista terrorszervezetek erősödése, valamint ezzel párhuzamosan a szélsőséges jobboldali erők mind nagyobb térhódítása. Lapunknak Miroslav Lazanski, a Politikai napilap külpolitikai újságírója próbált választ adni a kérdésekre, hogy Európa miként birkózhat meg a mind nagyobb nehézségekkel, amelyek már-már teljes káoszba taszítják a kontinenst.
A NYUGAT KÉPMUTATÁSA
Hogyan értékeli az EU és Törökország közötti megállapodás eddigi hatékonyságát?
– Egyelőre annyi világos, hogy Törökország jó alkut kötött az EU-val. Eddig 3 milliárd euró támogatást ítéltek meg Törökországnak – de a jövőben feltehetőleg újabb pénzügyi segítségre számíthat –, valamint előrelépés történt az EU-val folytatott csatlakozási tárgyalások és a vízumliberalizáció tekintetében. A megállapodás mentén az utóbbi két napban néhány száz migránst toloncoltak Görögországból Törökországba, ez csak töredéke annak, amennyien eddig az EU-ba özönlöttek. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a megállapodás megoldást jelent a válságra, a folyamat azonban még csak most kezdődött el, nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Másrészről Törökországot is megértem, hiszen jelenleg már két-három millió menekült él az ország területén.
Hogyan lehetne igazságosan és hatékonyan kezelni a migránsválságot?
Az ENSZ adatai alapján tavaly több mint egymillió bevándorló érkezett Európába (Fotó: Molnár Edvárd)
– Szerintem a migránsválság tekintetében nem létezik igazságos megoldás. Az EU országai, amelyek hozzájárultak Moammer Kadhafi uralmának megdöntéséhez – elsősorban Franciaországra és Nagy-Britanniára gondolok –, most elegánsan kihúzzák magukat. Nagy-Britannia alig fogadott menekültet, pedig a témában jártasak számára világos, hogy ki indított „hadjáratot” a Közel-Keleten. Vajon az érintett nyugati országok ésszerű választ tudnának adni a kérdésre, hogy miért kellett megtámadni Líbiát. Csak azért, mert Kadhafi diktátor volt? A Közel-Keleten egy kivételével – Izrael – mindegyik állam diktatúrára vagy féldiktatúrára épül, egyiket sem lehet demokratikus országnak nevezni. Először megbolygatták a Közel-Keletet, majd csodálkoznak, hogy az utóbbi évtizedekben soha nem látott emberáradat indult el a nyugati országokba. Nehogy már a volt Jugoszlávia utódállamainak vagy Magyarországnak, Csehországnak kelljen mások helyett fizetnie a számlát.
A JOBBOLDAL ERŐSÖDÉSE
A migránsválság mellett Európa másik nagy problémája a terrorfenyegetettség. Az iszlamista terrorszervezetek erősödése, valamint ezzel párhuzamosan a szélsőséges jobboldali erők térhódítása alapjaiban rázza meg a kontinenset. Mennyire került közel Európa egyfajta „háborús állapothoz”?
– Azt nem mondanám, hogy Európa közel került bármilyen típusú háborúhoz. A jobboldal már a migránsválságot megelőzően erősödni kezdett, szinte az EU tagállamainak mindegyikében. Persze a jobboldal ravasz módon kihasználja az aktuális történéseket, és az európai társadalmak minél nagyobb rétegét próbálja befolyásolni. Igyekszik terjeszteni a nézetet, hogy nem az európai népeknek kell fizetniük mások téves lépéseiért és befogadniuk több százezer közel-keleti migránst. Beszélhetünk emberi jogokról vagy rasszizmusról, xenofóbiáról, viszont érdemben – és most nem arra gondolok, hogy a migránsok olcsó munkaerő – vajon milyen ellenérveket lehetne felsorakoztatni azokkal a kijelentésekkel szemben, hogy bizonyos európai népek nem kívánnak más kultúrákból érkezett embereket befogadni. Ez is elfogadható gondolkodásmód, elvégre senki nem köteles beengedni házába azt a vendéget, akit nem szeretne. Senkinek nem áll jogában senkit arra kényszeríteni, hogy akarata ellenére tömegeket fogadjon be. Másrészről a baloldal erőtlensége is probléma, sőt, azt mondanám, hogy európai szinten nem is létezik baloldal. Persze jogilag és formálisan vannak baloldali pártok, ezek azonban eltávolodtak a baloldal alapvető eszméitől, és zömében elfogadták a kapitalizmus elveit. A szó szoros értelmében vett, „klasszikus” baloldal már nem létezik. A baloldal halványodásával párhuzamosan kezdődött meg a jobboldal erősödése. A jobboldali blokk pártjai mára a legeredetibb politikai tényezővé nőtték ki magukat. Nézeteikben rigorózusak, ám autentikusak.
AZONOSÍTANI A TERRORIZMUS MOZGATÓRUGÓIT
Hogyan vélekedik azokról a megállapításokról, hogy a terrorizmus elleni harc során indokolt az emberi és szabadságjogok szelektálása?
– Nem valószínű, hogy bármelyik európai politikai párt is hajlandó lenne nyilvánosan foglalkozni ezzel a dilemmával, amely intellektuális szempontból valóban nagy kihívás mindenki számára: korlátozni valakinek a jogait, hogy mások jogai ne sérüljenek. A demokrácia egyik alapfelvetése, hogy mindenki úgy éljen szabadságával, hogy közben ne korlátozza mások szabadságát. Egyébként ezekre a felvetésekre sokkal elegánsabb módon is megoldást lehet találni, nem csak úgy, hogy ténylegesen korlátozzuk egyesek jogait. Például a hatóságoknak jogukban áll szigorítaniuk az országokba való belépést, az ellenőrzést. A másik kulcs a hírszerzési ügynökségek közötti együttműködés erősítése. Párizs és Brüsszel is bizonyította, hogy az ügynökségek közötti együttműködés szintje nem megfelelő. A terrorizmus elleni küzdelem megköveteli az átfogó, globális együttműködést. Az sem igaz, hogy a terrorizmus új jelenség Európában, ezért nem tudnak még mit kezdeni vele a szolgálatok és a hatóságok. Terrorizmus korábban is volt, még mielőtt bármi történt volna a Közel-Keleten. Emlékezzünk vissza a Baader-Meinhof csoportra, az IRA-ra vagy Carlosra, a sakálra. Európának több évtizede volt szembesülni a terrorizmussal és felkészülni az ellene folytatott küzdelemre, amelynek tekintetében első helyen a biztonsági és a titkosszolgálatok közötti együttműködés áll. Másrészről fontos lenne, ha a világ országaiban konszenzus alakulna ki a terrorizmus fogalmával kapcsolatban. Egyelőre nem alakult ki egységes álláspont azzal kapcsolatban, hogy mi számít terrorizmusnak és ki terroristának. Nem lehet, hogy bizonyos csoportosulások tagjait az egyik országban szabadságharcosként kezeljék, a másikban pedig terroristának. A terrorizmus minden szempontból egységet igényel. Az is jó lenne, ha az illetékesek megpróbálnák azonosítani a terroristák mozgatórugóit, hogy mi történik azoknak a fiatal brit, svéd vagy német keresztényeknek a fejében, akiknek semmilyen kötődésük nincsen az országukban élő muszlim közösségekkel, mégis áttérnek az iszlámra, és elmennek harcolni a Közel-Keletre. Vajon a kalandvágy, az energiafelesleg, a kíváncsiság, a környezetükbe való csalódás, az anyagi javak motiválják őket, vagy valami egészen más? Erre kellene választ kapni, majd kezelni a jelenséget, nem csak akkor buzgólkodni, ha már megtörtént a terrorcselekmény.
Értékelése szerint az Iszlám Államnak előre megfogalmazott terve van azzal kapcsolatban, hogy hol hajt végre a jövőben terrortámadásokat, vagy ez közvetlenül egy-egy akció előtt dől el?
– Feltehetőleg is-is, de erre a kérdésre nehezen tudok érdemben válaszolni, hiszen nem vagyok sem titkos ügynök, sem terrorista. Biztosan van egy általános, úgynevezett fő tervük, feltehetőleg azonban az aktualitásokhoz is igazodnak. Az pedig, hogy az IÁ időről időre közzé teszi a térképeket, amelyeken a megtámadandó országok láthatóak, javarészt csak megfélemlítés. Egyetlen terrorista szervezet sem jelenti be előre, hogy hol hajtja végre következő akcióját. Ezek a térképek a lelki terror részét képezik, így próbálják állandó félelemben tartani az európai lakosságot.
