Ételosztásra várva a buszpályaudvar melletti parkban (Miklós Hajnalka felvétele)
Az utóbbi időben naponta mintegy 50-60 új menekült érkezik Belgrádba, vagyis jelenleg nincsenek olyan sokan, mint korábban. Ennek egyik oka, hogy nemrég több letartóztatásra is sor került, így csökkent a menekültek száma is az ország területén. Nem mennek a befogadóközpontba, a parkban töltik az idejüket, az eső ellenére kint maradtak tegnap is. Elvétve elhagyatott épületekben húzzák meg magukat vagy a közeli parkolóban alszanak – tudtuk meg Mirjanától, a Praxis civil szervezet és a Norvég Menekültügyi Tanács együttműködő szervezetének aktivistájától.
Mirjana elmondta azt is, habár pénteken a menekültek a buszpályaudvar melletti parkban éhségsztrájkba kezdtek, majd többségük gyalog útnak indult a horgosi határ felé. Egyesek másnap visszatértek, de nem folytatták az éhségsztrájkot. Nem erőszakosak, a civil szervezet aktivistáihoz is csak akkor fordulnak, ha szükségük van valamire.
– Elsősorban orvosi ellátásra volna szükségük, és ételt kérnek. Ruhára és cipőre is igényt tartanak, ugyanis sokszor rongyosan érkeznek meg. Emellett tájékoztatást kérnek. A menedékjogi eljárás érdekli őket, a politikai helyzet, hogyan viszonyulnak egyes országok a menekültekhez, mennyire nehézkes a határátlépés – mondta Mirjana.
Az aktivisták kora délután a buszpályaudvar melletti parkban felsorakoztatták a migránsokat. Érkeztemkor ételosztásra készültek. A menekültek szendvicset és banánt kaptak, főleg férfiak álltak a sorban, köztük több tizenéves fiú. Mirjana elmondta, a nők és a kisebb gyerekek a Menekültügyi Központ Miksalištejében vannak, a parkban többségében férfiak vannak, akik egyedül érkeztek, nincs családjuk.
Az ételosztás gyorsan zajlott. Aki átvette a szendvicsét már ment is a dolgára, 5-6 fős csoportokba verődve fogyasztották el ebédjüket. Az egyik fa alatt, a betonon kuporgó férfiak csoportjához léptem.
– Helló. Beszéltek angolul? – kérdeztem. Először bizalmatlanul néztek rám, majd szóba elegyedtünk.
– Én Afganisztánból jöttem, és Franciaországba vagy Németországba szeretnék eljutni – tudtam meg Farahantól.
– Nem Németországba. Oda nem megyünk – vágott közbe útitársa Rezvan, aki elmondta, Németországból másik országba küldik az embereket, vagy visszatoloncolják a menekülteket, így oda hiába is mennek, visszaküldenék őket Afganisztánba. – Inkább Franciaországba, Svédországba, Norvégiába, Dániába szeretnék eljutni. Tanulni szeretnék. Orvos szeretnék lenni – tudtuk meg.
Miklós Hajnalka felvétele
Farahan családjának néhány tagja már Franciaországban van, de a család legnagyobb része még Afganisztánban tartózkodik. Megtudtuk, a fivérei és barátai közül néhányan már többedik alkalommal próbálnak átjutni a magyar határon. Nagyon szigorú a magyar határellenőrzés – jegyzi meg.
– Öt nappal ezelőtt én is elindultam Magyarország felé gyalog, de visszajöttem Belgrádba. Nagyon erősen sütött a nap és nem volt élelmem, sem vizem, nagyon nehéz volt. Kétnapi gyaloglás után a rendőrök felajánlották, hogy elvisznek minket a határra, aztán meggondolták magukat és a šidi befogadóközpontba akartak elvinni bennünket, de Šid nagyon messze van, így visszajöttem Belgrádba, mert várom a családomat – mondta Farahan, aki már három hónapja úton van, de mint mondja sokan már egy éve próbálkoznak eljutni Nyugat-Európába.
Ali elmondta, nagyon hosszú az útjuk. Iránban vesztegeltek a legtöbbet, de a legveszélyesebb a bolgár határon volt. És a magyar határon is. Már sokszor próbált átjutni.
– Már többször visszaküldtek a magyar rendőrök Szerbiába – mondja Ali, de nem tudja, miért küldik minden alkalommal vissza, nem magyarázták meg neki.
Mindannyian a parkban alszanak. Mint megtudtuk, nem akarnak a befogadóközpontba menni, nagyon messze van minden utazási alkalmatosságtól, meg zsúfolt ott a szállás. Inkább a szabad ég alatt alszanak. Amióta Belgrádban felújították a parkot, felásták a füves területet, a gyalogjárdán, a betonon pihennek. Mivel előző éjjel esett az eső, mindenük elázott.
Meglepődve és mosolyogva igyekeznek választ adni arra a kérdésemre, miért nem akarnak Szerbiában maradni.
– Nem akarunk ittmaradni, tovább akarunk menni – mondta Ali.
– Szerbiában szép, nagyon kedvesek az emberek, az étel is jó, de szegény ország. Néhányan tanulni szeretnénk, dolgozni. Továbbmennénk – mondta Farahan.
Másik határlehetőségben nem gondolkodnak, hiszen Horvátországból is Szerbiába küldik őket vissza. Románia nem tartozik a választási lehetőségek közé. Egyedül Magyarország az az ország, amerre folytatnák az útjukat.
