Harminc évvel ezelőtt, 1980. május 4-én hunyt el Josip Broz Tito, a szocialista Jugoszlávia életfogytiglani elnöke. Az államfő belgrádi temetésén összesen 700 ezer ember, köztük 128 ország 209 magas rangú képviselője vett részt. A néhai ország nemzeteinek és nemzetiségeinek karizmatikus vezetőjéről azóta igencsak megoszlanak a vélemények. A halálát követő években minden május 4-én 15 óra 5 perckor egyperces néma felállással tisztelegtünk az egykori vezető emlékének. A volt Jugoszlávia széthullása előtti esztendőkben megkezdődött a nagy vezér személyiségétől és életművétől való elhatárolódás. A kilencvenes évek háborúit követő időszakban ismét erőteljesebbé a kultusza, és ma az egykori ország valamennyi utódállamában, az átlagemberek többségének emlékezetében a jobb, biztonságosabb és szervezettebb élet szimbólumaként él.
Tito halálhíréről a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottságának kiáltványából minden polgár értesülhetett. „A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság munkásosztályához, dolgozóihoz és polgáraihoz, nemzeteihez és nemzetiségeihez! Meghalt Tito elvtárs.” Ezeket a sorokat minden jugoszláviai médium – köztük a Magyar Szó is – közölte. Sokak számára sokkoló hatása volt Tito halálának, az emberek az utcán sírtak, a sajtó hetekig erről cikkezett. Sok újságíró, politikus és irodalmár vetette ekkor papírra személyes hangvételű gondolatait.
Titónak kultusza volt a vajdasági magyarság körében is, amiről többek között a napilapunk hasábjain megjelent cikkek sorozata tanúskodik. A szocialista vezér halálának harmincadik évfordulóján megkerestünk néhány vajdasági magyar közírót, és arról faggattuk őket, hogy mennyire volt az elnök személyiségének felmagasztalása kikényszerített, illetve mennyire tükrözte személyes meggyőződésüket.
Németh IstvánVilágszó című írását a televízióban is szavalták, de egy könyvbe is bekerült.
– Nálunk odahaza, de még Bácsfeketehegyen vagy Szarajevóban is azt szokták mondani, hogy a halottról vagy jót, vagy semmit. Ebben a bölcsességben van valami. Akkoriban ötvenéves voltam, és másként élt bennem Tito, mint most, miután már megtudtam róla sok minden mást. Akkoriban egy olyan újságíró, mint én, aki a kommunista párt tagja volt, nehezen hitt el egyes dolgokat, vagy esetleg nem is nagyon akarta azokat hallani. Furcsa dolog történt velem. Tito utolsó születésnapjára az akkori Ifjúság kért tőlem egy születésnapi írást. Az akkori technikai szerkesztő ezt az írást úgy tördelte be, mint valami verset. Amikor Tito meghalt, valahol megkeresték, és lefordították az összes jugoszláv nyelvre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bennem volt egy kényszerítés, vagy valami olyasmi, hogy ki akarok tűnni. Vagy hogy most egy olyan vallomást tegyek ország-világ előtt, hogy számomra Tito az Istent jelentette. Abban az időben egészen természetesnek tűnt, hogy Titóról az újságírók nem írhattak semmiféle gyalázatos dolgot. Így harminc év után biztos nem írnék olyan szöveget Titóról, amilyet annak idején, mert közben sok mindent megtudtam róla. De a múltban volt példa hasonló írásokra, például akkor, amikor Sztálin meghalt. Őt még Illyés Gyula is megsiratta versében. Az embert nem lehet csak úgy kiszakítani az akkori környezetből, és áthelyezni a mai világba. Ezt egy mai harmincéves fiatalember biztos másként értelmezi, azt is gondolhatja, hogy milyen sz.. ember volt az, aki ezt a véres diktátort dicsőítette. Mert diktátor volt valójában, de ezt mai pozícióból másként látja az ember, mint akkoriban.
Major Nándor Tito halálakor a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Vezetőségének végrehajtó titkára volt. Lapunknak elmondta, hogy sokszor ült együtt Titóval értekezleteken, és történelmi személyiségnek tartja.
– Nem lepett meg a halála, mert beteg volt. Azok közé tartoztam, akik a temetésének a szervezéséről gondoskodtak, és jelen voltam, amikor koporsóját a sírba helyezték. Tiszteletem ellenére nem a személyes halála rendített meg, hanem az a tudat, hogy vége van egy korszaknak: hiába a fogadkozás, hogy a vezetőség folytatja a politikáját, éreztem, hogy holnaptól valami más kezdődik. Épp egy gazdasági válság volt kialakulófélben, amely nagy megrázkódtatásokat jelzett előre. A temetés nagy pompával folyt, és senki sem gondolt arra, hogy milyen közel van az ország széthullása – mondta Major. Szerettük volna azt is megtudni, mi a véleménye a Tito halálával kapcsolatos akkori írásokról, valamint hogyan látja Titót harminc évvel halála után, erre azonban nem volt hajlandó válaszolni.
Szöllősy Vágó László akkoriban újságíróként dolgozott a Magyar Szónál, a szerkesztőség operatívája, irányító szerve volt visszaemlékezése szerint a mindenható.
– Tito halála csak idő kérdése volt, fel voltunk rá készülve. A szerkesztő kiosztotta a feladatokat, kivel miről kell beszélni. Az egész rendszer nimbuszt font Tito köré, ami alól mi újságírók sem tudtuk egészen kivonni magunkat. Az az igazság, hogy az országos megrendülés hiteles volt. Abban az időben még az sem volt mindegy, hogy kiket szólaltatunk meg. A Magyar Szó operatívája határozta meg, hogy kik lehetnek azok, akikkel beszélhetünk. Például a színházban megszakadt az előadás, és az egyik színésznő bejelentette, hogy meghalt Tito. De vele nem készíthettem interjút, mert neki nem volt megfelelő „pedigréje”. Azzal kellett készítenem az interjút, akit az operatíva kijelölt. Ma másként írnék biztos, hiszen nemcsak évtizedek múltak el, hanem a társadalmi légkör is más. Tito halálakor mindannyiunkban volt egy adag félelem a holnaptól, és a kilencvenes évek azt bizonyították, hogy ez a félelem nem volt alaptalan. Én akkor párttag voltam, és most, amikor átnézem a lexikont, kiderült, hogy a benne szereplő személyek többsége megfeledkezik arról, hogy ő a kommunisták szövetségének volt a tagja, nagy ívben megkerülik ezt az életrajzukban, mintha szégyellnék. Ehhez az is hozzátartozik, hogy azok, akik az elmúlt ötven évben közéleti funkciót töltöttek be, óhatatlanul tettek olyat, amire ma nem büszkék. Más azonban az, ha valaki olyat tett, amire nem büszke, és más az, ha gazemberséget vagy embertelenséget követett el.
Szerettük volna megszólaltatni Dudás Károlyt is, de sajnos nem tudtuk elérni, valamint Burányi Nándort, ő azonban ezzel a témával kapcsolatban nem akart nyilatkozni.
