Nemrégiben az egyik műszaki boltban azt találtam mondani, hogy mosógépből, mélyhűtőből vagy tűzhelyből egy emberöltő alatt kettőre van szükség. Persze feltéve, ha nem hódolunk semmiféle divatnak. Gondolok itt arra, hogy bordó metál színű , retró stílusúra cseréljük az egyébként kiválóan működő frizsiderünket. Miután kimondtam a szentenciát, az elárusító kedvesen csak annyit mondott, már nem itt tartunk.
Kikerekedett a szemem, mire a szakember megjegyezte: ezek a gépek már nem bírnak ki 20–25 évet. S valóban, ha belegondolok, az én otthonomban is egymás után cserélődtek ki a háztartási gépek. De nincs ez másként a ruházati cikkekkel sem. S most nem kizárólag az ócskapiacon vásárolt török meg kínai árura gondolok, hanem a belváros butikjaira, ahol ugyanolyan silány minőségű holmit árulnak, mint a piacokon. Legutóbb azon akadtam ki, hogy még az öltönyöket is ócska anyagból varrják. Valahogy úgy tűnik, mintha nem lenne fontos, hogy miből készült, csak az, hogy úgy nézzen ki, mintha minőséges lenne.
Átvertnek, becsapottnak érzem ilyenkor magam. S így vagyok ezzel akkor is, amikor a húsból készült felvágottról otthon derül ki, hogy az általam alapanyagnak vélt összetevőből talán nincs is benne.
Nagy csalódást okoznak a könyvek is. Számomra a könyv már pusztán azért is tiszteletet érdemel, mert valaki valahol megjelenésre alkalmasnak találta a benne találhatót. Könyvet kézbe venni különleges dolog. Alázattal lapozgattam mindig mások szellemi munkájának termését, s mindig vigyáztam, nehogy megtörjön a könyv gerince, borítója, vagy hogy a lapjai ne rongyolódjanak. Manapság, amikor azt látom, hogy mindenféle szerkesztés, lektorálás, törődés nélkül kerülnek a betűk a könyvek lapjaira, s a legordenárébb témáról is több tíz oldalon mesélnek névtelen senkik, feldühödöm, majd mérhetetlen szomorúság lesz rajtam úrrá. Megint csak úgy érzem, becsaptak, átvertek.
Van ezeknek a fenti dolgoknak valami közös nevezője: az, hogy a vásárló, a fogyasztó nem fontos. Átmeneti valaki, akinek egyetlen feladata, hogy vásároljon, méghozzá minél többet.
A boldog békeidőben az ember végigment az utcán és tudta, melyik boltban milyen minőséget talál. Ha volt pénze, kiváló árura költött, ha nem volt, közepes vagy az olcsó mellett volt kénytelen letenni a voksát. Most azonban teljes a zűrzavar a minőség és a márkanév szempontjából is. Nemcsak a középréteg tűnt el a társadalomból, hanem a középréteg igényeinek megfelelő áru is: a megbízható, márkajelzésének megfelelő, de elérhető áron beszerezhető élelmiszer, ruházati cikk meg műszaki áru is. A hiteles áru.
A vásárlónak egykor még volt méltósága. Megvett valamit és arra lehetett számítani, hogy az többé-kevésbé tartós lesz. Valameddig lehetett neki örülni, vagy lehetett élvezni. Most a számunkra elérhető áru minősége már a gyártónak is annyira fontos, mint egy SMS. A megérkezése pillanatában nagy jelentősége van, de pillanatokon belül elveszti értékét, érvényességét, mert jön a másik. Ha megveszünk egy ruhadarabot, ránézünk: divatos, színes, az anyagáról is úgy tartjuk, jó, örülünk neki, de csak az első mosásig. S ne gondolja az olvasó, hogy csak a pár száz dináros holmikról beszélek. Sajnos ilyen tekintetben több ezer dináros téli pulóverrel is pórul jártam.
Tudomásul veszem – mert ugyan mi mást tehetek –, hogy a legtöbb áru származási országa Kína. Nem csak a kínai boltban, s nem csak itt nálunk.
Brüsszelből egy vert csipkét hoztam egyik családtagomnak ajándékba. Csak amikor hazaértem, akkor vettem észre, hogy a belvárosi, előkelő boltban vásárolt szuveníren is ott ékeskedik a Kínából való felirat.
Azt szoktuk mondani, az internet, illetve a számítógép magányosítja el az embert. Nem csak az. A társadalmi kapcsolódási pontok is átmenetiek, lényegtelenek lettek. Sokszor azt gondolom, olyan ez a világ, mintha a sietésen túl semmi sem lenne fontos. De hova is sietünk?
