Listavezetők
Még egy hét van a hátra a nemzeti tanácsi választásokig. Első alkalommal élhet a kisebbség azzal a lehetőséggel, hogy közvetlen választások útján nyilvánítson véleményt arról, kik vegyék kezükbe a nemzeti közösség sorsának irányítását. Ez hatalmas lehetőség és óriási teher is, hiszen nagy a tét. A kampány a meggyőzés, az ígérgetések időszaka. Bevallom, én arra számítottam, hogy ilyenkor már dübörög majd a kampány. De mintha nem hallanám, csupán valamilyen morajlásféle hallik. Az öt induló lista közül a Magyar Összefogás viselkedik úgy, ahogyan a választások előtt a nyerni szándékozótól megszoktuk. Ennek a listának a képviselői összesen 75 választási rendezvényt terveznek. A többi lista vagy csak a napokban indította kampányát vagy még el sem kezdte a választók meggyőzését. Egyedül a magyar (az országos nem) média foglalkozik behatóan a nemzetitanács-választásokkal illetve a kampánnyal.
Nyilván más lenne a helyzet, ha a listaállítók a költségvetésből kaptak volna pénzt a kampányra. Nem kaptak, s ez azt jelenti, hogy ki-ki saját eszközeiből teremti elő a szükséges összeget ahhoz, hogy utazzon, hogy választási reklámanyagot nyomtasson. De úgy gondolom, nem csupán az anyagiak hiányával magyarázható ez a „kampánycsönd”.
Az emberek érdektelenek, elegük van a politikusokból, csalódtak az eddigi vezetőkben, nem kíváncsiak már rájuk. Ezt Bácskossuthfalván, Zentán és Kispiacon is elmondták az egyszerű, dolgos emberek, akik feliratkoztak ugyan a magyar választói névjegyzékre, de úgy gondolják, szavazni már nem érdemes elmenni, hiszen, mint eddig is, most is a pozíciókért, a posztokért folyik a küzdelem. Egyetértek ez utóbbi megállapítással, de mint minden választás alkalmával, most sem mindegy, hogy ki vagy kik kerülnek ki győztesen. Azért van a választás, hogy véleményt nyilvánítsunk még akkor is, ha mint korábban már annyiszor, a rosszak közül a legkevésbé rosszat választhatjuk.
A gyér kampány egyik jellemzője – tapasztalatom szerint –, hogy nem meggyőz, hanem inkább megerősít. A rendezvényeken ugyanis csak elvétve vesznek részt bizonytalan vagy kíváncsi szavazók, sokkal inkább a listaállító párt, vagy a listát támogató párt katonái, tagjai. Ez pedig a látszatkampány árnyékát veti fel. Persze ezért nem a sok munkát és energiát befektető kampányszervezők okolhatók, sokkal inkább a vajdasági magyar illetve az országos politikában az elmúlt években történtek következményeként kezelendő.
Várható volt, hogy a legszervezettebb magyar párt, a VMSZ Magyar Nemzeti Tanácsban betöltött egyeduralmát támadni fogják. Még inkább nyilvánvaló volt ez, miután a megválasztandó testület a korábbinál jóval nagyobb jogosítványokkal rendelkezik majd. Emiatt egyáltalán nem meglepő, hogy a Demokrata Párt által támogatott lista is versenybe szállt. Különösen azok után, hogy Szabadkán az önkormányzatban egyik napról a másikra foganatosították a büntető intézkedéseket, kisöpörték a magyar politikusokat a döntéshozó testületből. Ezek után Zenta következett, így most nem kell meglepődnünk azon, hogy az elsődleges ötlet szerint (a minisztériumi előírással szemben) a választási értesítőket a Demokrata Párt aktivistái kézbesítik majd. S az sem meglepő, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy a szabadkai szavazatszedő bizottságokba a legszervezettebb és legnagyobb magyar pártnak egyetlenegy képviselője se került be. Pedig nem is olyan régen maga a kisebbségi miniszter dicsérte a magyar kisebbséget és ezen belül a VMSZ-t meg a Magyar Nemzeti Tanácsot, külön kiemelve szervezettségét, politikai érettségét.
Vagy csak színjáték volt mindez? Mint ahogyan az is, hogy az MNT illetve a VMSZ szakembereinek tudása kellett ahhoz, hogy elkészüljön a nemzeti tanácsokról szóló törvény? Vagy az is lehet, hogy nem felsőbb utasításra történt a szabadkai „aknamunka”, hanem pusztán helyi bosszúvágy fűtötte ezek kiötlőit? Megeshet, de az már igencsak nehezen megmagyarázható, hogy a Demokrata Párt magyar politikusai kampányukban a hatalom pozíciójából ígérgetnek. Ráadásul nem is titkolva, hogy a hatalom birtokosaiként ők tudnak pénzt teremteni ígéreteik megvalósításához, szemben a VMSZ-szel vagy akár más listával (de a többi lista ebben a konstellációban nem is számít igazán, hiszen az MRM még fiatal, gyenge párt, a másik két lista meg a gyanú szerint szintén a DP befolyása alatt áll).
Az, hogy a Humentis által indított lista vérnyomásméréssel egybekötött kampányt tart, illetve jobb egészségügyi ellátást ígér egy magyar kampányban azok után, hogy nemrégiben a listavezető dr. Csengeri Attila nem volt hajlandó elfogadni az anyaországi segítséget a magyar gyerekek gyógykezelésére – enyhén szólva hiteltelen. Miért kellene elhinnünk, hogy ezentúl egyszerre csak a magyar érdekeket fogják képviselni, ha a beteg gyerek sem volt elegendő ok arra, hogy ha csak nekik segítenek, akkor így fogadja el a segítséget.
S itt eljutottunk addig a kérdésig, hogy ki magyar és ki nem magyar. Kinek van joga képviselni a magyar közösséget és kinek nincs. A Magyar Összefogás kampányában többször elhangzott, hogy a hatalom tulajdonképpen akkor jött rá, micsoda mozgósító ereje van a VMSZ-nek, amikor alig egy hónap alatt sikerült elérnie, hogy több mint 130 000 magyar feliratkozzon a magyar választói névjegyzékre. A nyilvános vállveregetések mögött azonban arra készült – fogalmazott dr. Korhecz Tamás, a Magyar Összefogás listavezetője –, hogy „a saját udvarában fojtsa meg a magyarságot”. Ez a fojtogatás pedig a DP által támogatott listák indítása. Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy kizárólag a demokraták lesznek a vétkesek azért, ha a magyar pártok által támogatott listák a vártnál kevesebb szavazatot kapnak.
A még mindig hivatalban lévő Magyar Nemzeti Tanács miatt sokak bizalma megrendült eddigi mindenható magyar politikusainkban. Az utóbbi hónapok eseményei – hogy csak a saját házunk táján maradjak –, pedig egyenesen kárt okoztak, sőt sokakat a VMSZ ellen hangoltak. A Magyar Szó iránti viszonyulás illetve a cenzúrázó testület bevezetéséről hozott határozat olyan lépések voltak, amelyeket ugyanúgy nem lehet megbocsátani, sem elfelejteni, mint ahogyan dr. Csengeri viszonyulását a beteg magyar gyerekek ügyéhez. S persze sorolhatnánk még az interneten megfogalmazott kifogásokat az egyházi személyek lista élére való helyezésével kapcsolatban, illetve a VMSZ elnökének a SZSZP-vel rosszul időzített megállapodását.
A Magyar Remény Mozgalom a legradikálisabb, ők politikai nemzedékváltást követelnek, a Magyar Liga
azt állítja magáról, ha nem indulnának, a polgári értékeket vallóknak nem lenne kire szavazniuk. A Bunyik Zoltán vezette lista viszont az MNT átlátható tevékenységét ígéri. A Magyar Összefogás kampánya mögött részletes, alaposan átgondolt program áll. A Demokrata Párt által támogatott lista jövőteremtést ígér a fiatalságnak hatalmi pozíciójára hivatkozva, de egy meglehetősen elnagyolt programmal dúcolta alá ígéretét.
Mindezek mellett azonban mégis jó lenne, ha minél többen elhinnénk, hogy a nemzeti tanácsok közvetlen úton történő megválasztása egy nagy lehetőség és a korábbiakkal ellentétben immár számonkérhető lesz a teljesítmény is.
Minél többen élünk választói jogunkkal, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem a választásokra kiparancsolt pártkatonák akarata érvényesül, hanem a pártsemlegesek is beleszólhatnak sorsunk alakulásába.
