...és akkor az elnök kinyitotta szekrénye ajtaját, meglepett arcot vágott és kiabálni kezdett: Emberek, csontváz van a szekrényben!
Valahogy így lehetne a legvelősebben kommentálni Boris Tadić minapi kijelentését, amelyben Szerbia vezető üzletembereit arra szólította fel, hogy saját országukat támogassák, ne pedig valamely távoli adóparadicsom államkasszáját gazdagítsák. Az elnök felszólítása hatalmas visszhangot kapott, lapunk is kommentálta már a hírt, szinte olyan hangulat alakult ki a közvéleményben, mintha tényleg most derült volna ki, hogy a legnagyobb és leggazdagabb szerbiai cégek központja tulajdonképpen külföldön, elsősorban Cipruson található, ergo: ott is adóznak azon nyereség után, amit Szerbiában valósítanak meg.
Az offshore cégeknek otthont adó államok bizalmasan kezelik a részletes adatokat, így nem lehet pontosan tudni, mekkora összeggel károsítják meg ezek az üzletemberek az államkasszát. A szerb jegybank adatbázisából annyit tudni lehet, hogy az adóparadicsomok irányába Szerbiából különféle szolgáltatásokért az elmúlt három évben összesen hozzávetőleg 2,3 milliárd dinárt fizettek ki, ami szakemberek szerint szinte biztosan az adófizetés elkerülését szolgálta.
A dolog lényege, hogy igazából legális ügyletekről van szó, a lehetőségek tárháza pedig kimeríthetetlen. Az offshore cég számlát állít ki itteni vállalatának piackutatásért, szoftverfejlesztésért, marketingért vagy bármilyen más szolgáltatásért, amit valószínűleg el sem végeztek, vagy pedig a valóstól nagyobb árat tüntetnek fel. Ezzel a szerbiai vállalatnak csökken a nyeresége, tehát kisebb adót kell fizetnie. Az is egy járható út, hogy az offshore cég pénzügyi hitelt folyósít itteni cégének, a banki kamatoktól nagyobb kamatot felszámítva. Ebben az esetben a vállalat gyakorlatilag saját magának kölcsönöz pénzt, és ugyanazért saját magának fizet kamatot.
Az ilyen típusú ügyeskedések iskolapéldája pedig a vállalatok adásvétele, ami állítólag a fenti megnyilvánulásra késztette az államfőt is. A hír szerint – amit tulajdonképpen Mišković vállalata sem cáfolt meg – az üzletember arra készül, hogy túlad a Maxi kiskereskedelmi üzletláncon, amit minden bizonnyal hasonlóképpen ütne nyélbe, mint az egykoron tulajdonát képező Delta Bank 2005-ös eladását. Tekintve, hogy a Delta birodalom – így a Maxi is – a Cipruson bejegyzett Hemslade nevű vállalat tulajdonát képezi, ebben az esetben egy külföldi illetőségű cég adna el másik külföldi illetőségű cégnek, ezzel pedig a hatályos szerbiai jogszabályok szerint mentesülne a tőkenyereség után fizetendő tízszázalékos adótól.
Mint már említettem, tulajdonképpen legális ügyletekről van szó, a gond csak az, hogy a találékony „bizniszmenek” ügyeskedése folytán a szerb államkasszában keletkezett űrt máshonnan kell betölteni. Mondjuk a benzin, a cigaretta, a mobiltelefonhasználat utáni adó növelésével, a gépkocsi-bejegyzés árának növelésével, nagyobb forgalmi adóval... Vagyis a hiányt mi mindannyian, közösen pótoljuk.
Persze a kérdés még mindig adott. Mi állhatott Tadić kijelentésének hátterében? A most csúcson lévő üzletemberek kivétel nélkül a kilencvenes években keresték meg azt a bizonyos „első milliójukat”. 2000 októbere után mindannyian tudjuk, ugyanolyan jól ment nekik az üzlet, voltak köztük olyanok, akik minden vezető politikai opciót finanszíroztak, voltak, akik csak egyiket-másikat. Cserébe zavartalanul dolgozhattak, sokuk gyakorlatilag monopolhelyzetben gyarapíthatta vagyonát, és természetesen üzletelhettek vígan a mindenféle adóparadicsomokban bejegyzett offshore cégeiken keresztül.
Az egyetlen mogul, akit a politika úgymond „kicsinált”, Bogoljub Karić volt, az ok pedig pofonegyszerű: átlépte a politika és a biznisz között húzott, nem is annyira képzeletbeli vonalat, és politikai hatalomra vágyott. Emlékezhetünk kampányára: szerb Berlusconi akart lenni.
Az ő esete csak azt példázza, hogy az állam igenis képes ellehetetleníteni akár az ország vezető üzletemberét is.
Tehát az államfő felszólalásával valószínűleg üzent Miškovićnak. Az üzenet lehet egyszerű felszólítás, hogy az üzletember kicsit többet adakozzon szeretett anyaországának, az is lehet, hogy valamely érdekcsoport szemet vetett hatalmas cégbirodalma valamely részére, de lehet a háttérben ettől komolyabb dolog is. A Maxi állítólag azért eladó, mert Mišković a Delta Agrar nevű cégével a jövőben inkább az orosz piacon üzletelne, vagyis esetleg a menekülés útvonalát keresi, hogy ne járjon úgy, mint Karić cége, amelyből mára már csak csontváz maradt.
