Szerény emberekre vágyom mostanában.
Olyan közösségi vezetőkre, akik készek minden csepp erejüket a közösség szolgálatába helyezni, mégsem tartják magukat nélkülözhetetlennek annak fennmaradása szempontjából. Olyan vezetőkre, akik akkor is mélységes előszeretettel tesznek a közösségért, ha a közösség sokszor nem igazán vesz tudomást ténykedésükről. Olyan közszereplőkre, akiknek közszereplése mindig a közt, és sohasem az egyéni érdekeket szolgálja. Olyan politikusokra, akik nem szerkesztői gonosz szándéknak tekintik, ha a róluk közölt képek és meglátások nem felelnek meg az általuk megálmodottaknak.
Szerény emberekre vágyom mostanában.
Olyan értelmiségiekre, akik tudásukat nem szellemi fölényük fényezésére, hanem a közösség fölemelkedésére használják. Olyan tanárokra, akiknek oktatói küldetéstudatát sohasem rendítik meg a külső tényezők. Olyan újságírókra, akiknek véleményét a tények sokaságára való rálátás, nem pedig a gazdasági és a politikai érdek határozza meg. Olyan írókra, költőkre, zenészekre, színészekre és képzőművészekre, akik a művészi alkotást jutalomként élik meg, és akkor is töretlenül végzik feladatukat, ha a közösség arról netán nem vesz tudomást a kellő mértékben.
Szerény emberekre vágyom mostanában.
Olyan szülőkre, akik gyerekük iránti szeretetüket nem tévesztik össze a más gyerekek szüleivel való versengéssel. Olyan gyerekekre, akik méltányolni tudják a szüleik és a közösség értük tett erőfeszítéseit. Olyan barátokra, akik nemcsak ünnepnapokon találkoznak velünk, hanem ünnepként élnek meg minden találkozásunkat. Olyan emberekre, akik a maguk csendes módján mindennap eleget tesznek a közösség, családjuk és önmaguk iránti kötelezettségeiknek, nem kérve ezért cserébe semmi egyebet, csak a lehetőséget, hogy ezt az ajándékot másnap is átnyújthassák.
Szerény emberekre vágyom mostanában.
