Májusban két olyan évforduló is volt, amelynek kapcsán reflektorfénybe kerülhetett a régi Jugoszlávia és velejáró aktuális témák: visszasírjuk vagy sem, diktatúra volt vagy szabadság stb. Tito születésének és halálának a kerek – harmincéves – évfordulójára gondolok, amely érdekes módon egybeesett a volt jugoszláv tagköztársaságok közötti felfokozott diplomáciai tevékenységgel is. Május folyamán oda-vissza alapon találkoztak Szerbia és Horvátország vezetői, a horvát elnök és a montenegrói államfő is a boszniai szerb entitásba látogatott, ugyanakkor tervben van Haris Silajdžićnak, a boszniai elnökség vezetőjének belgrádi látogatása is.
A kilencvenes évek kezdete óta öntudatra ébredt, eltökélten antikommunista és antijugoszláv nemzeti beállítottságú egyének és csoportok naprakészen sütik rá a jugonosztalgia bélyegét minden olyan eseményre, megnyilvánulásra, amelynek szereplője a hat ex-jugoszláv köztársaság, és teszik ezt kivétel nélkül minden oldalon. Alapvetően külön kell választani azonban egyik oldalon azt a valóban irreális, nosztalgiázó jelenséget, miszerint „bezzeg Tito idejében jól éltünk, házat építettünk, nyaraltunk, utaztunk” stb. és ennek ellenérveit, illetve a másik oldalon a gazdasági érdekek és fejlődés diktálta realitást.
Jugozónának nevezi az egykori nagy állam területét Tim Judah brit újságíró, amely szerinte ég és föld között lebeg ugyan, de létezik. Érvelése szerint egy olyan 22 millió lakost felölelő régióról, ennélfogva potenciális piacról van szó, ahol a legtöbben szinte azonos nyelven beszélnek, a vállalatoknak pedig mindenképpen komparatív előnyük van a külső versenyzőkkel szemben, tekintve, hogy korábban már jelen voltak e piacon. Ami pedig lényeges, hogy a jól ismert jugoszláv időkből származó márkákhoz, termékekhez való kötődés húsz év után sem fakult. Példaként csak említsük a Szerbiába irányuló legfőbb szlovén exportcégeket: Gorenje, Laško sörgyár, Fruktal, Krka...
A jugozónán belül a nyelvi, kulturális, mentalitásbeli hasonlóságok folytán először a kultúra, elsősorban a pop-rockzene na és a turbófolk törte át a nemzeti kizárólagosságot hirdető politikusok által jó magasra emelt falat, a másik szféra pedig, ahol szinte meg sem szűnt az együttműködés, az a szervezett bűnözés. Milorad Ulemek alias Legija például boszniai és horvátországi barátainál bujkált a Đinđić elleni merénylet után, Ivo Pukanić horvát sajtómágnás meggyilkolásával pedig a szerb Joca Amsterdamot gyanúsítják.
Gazdasági téren az egykori ország legfejlettebb tagköztársasága, Szlovénia az, amely a kezdetektől a leginkább kiaknázza a régió nyújtotta lehetőségeket. A szlovén termékeknek a másik öt országban megvalósított eladása a függetlenedés következtében ötszörösére csökkent: 1990-ben 6,7 milliárd dollárt tett ki, ez 1995-re 1,2 milliárd dollárra csökkent és szerb viszonylatban a nemzetközi embargó idején is működött – kiskapukon. A másik oldalon Szlovénia az, amely a legtávolabb jutott az európai integráció útján is, ilyen irányú tapasztalatai pedig szintén a régi „testvérek” felé irányítják. Egyrészt a szlovén termékek jelentős része nem tudja felvenni a versenyt az Európai Unió más országainak termékeivel, másrészt viszont e két évtized során felnőtt egy nemzedék, amelynek a szlovén piackutatások eredményei alapján semmit nem mondanak a régi jó márkanevek, amelyek ezzel szemben a „jugozóna” államaiban remekül eladhatóak, ami a fentebbi felsorolásból is látható.
Ezt a szlovének időben felismerték, így jelen pillanatban Szerbiában 620 szlovén illetőségű beruházást jegyeztek fel, több mint másfél milliárd dollár értékben. A Gorenje valjevói és Nova Pazova-i üzeme ezer szerbiai munkást foglalkoztat, a Mercator bevásárlóközpontjaiban több mint 3500-an dolgoznak.
A statisztikai adatok szerint Horvátország a szerbiai privatizációs folyamat egyik legfontosabb részvevője, 1999 és 2008 között 500 millió euró értékű volt a közvetlen horvát beruházások értéke. A horvát jegybank adatai arról tanúskodnak, hogy ez a külföldi horvát beruházások 19 százaléka. Az elmúlt évek során több mint 20 olyan egyezményt, megállapodást írt alá a két ország, amelyek a gazdasági együttműködést hivatottak serkenteni.
Az már a szerbiai gazdaság állapotát tükrözi, hogy ezzel szemben Szlovéniában és Horvátországban minimális a szerbiai beruházások száma és értéke. A szerbiai export szempontjából Bosznia-Hercegovina a harmadik helyen áll, a legnagyobb külkereskedelmi többletet a Montenegróval, Boszniával és Macedóniával magvalósított kereskedésben könyvelhette el.
A fenti adatok híven tükrözik a jugozóna gazdasági jelentőségét, így az ezekben a hetekben tapasztalható felfokozott „szomszédolást” is ennek jegyében kell szemlélni. Ráadásul miután az Európai Unió egyre több belső problémával szembesül, sőt a héten az is szóba került, hogy Németország ellenzi a 27 tagú szövetség további bővítését, a nyugat-balkáni gazdasági unió – nevezzék azt bárhogyan is – a válságban lévő EU alternatívája lehet a régió országai számára. Amennyiben intézményes jelleget ölt, formálisan is létrejöhet a Tim Judah-féle jugozóna.
Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy a nyolcvanas évek végén is valami hasonlót kellett volna létrehozni, persze akkor nem ennek volt itt az ideje.
