Lehet, hogy csak ez a hirtelen bejött meleg teszi, de kezdek elfásulni a közügyeink iránt. Magam is röstellem, kutatnám az okát, de a nyitját nem találom. Az autószerelőm panaszkodik, hogy az udvarra nyíló nyitott teraszuk előtt csak lassan fut fel a szőlő a szépen kifeszített dróthálózaton: „A diófa hatalmas lombja nem engedi” – teszi hozzá meggyőző szakértelemmel. No, ez még akár érdekelne is, nyugtázom magamban, ez egy életes, hétköznapi eset, s valóban, a szőlőlevelek még igencsak gyérek – mikor lesz ebből lugas? Elköszönök, de ez a furcsa közöny tovább nyomaszt. Az utóbbi napokban olvasgatva is csak egy valamirevaló gondolatra bukkantam, amely arról szól, hogy egy népcsoportnál, ha a nagy becsben tartott szent tekercsek véletlenül a földre esnek, hétnapos böjtöt tartanak, így mosva le róla a megbecstelenítést. Ha pedig azok valamely oknál fogva felolvasásra már alkalmatlanná válnak – eltemetik a temetőben. Lám, ez valóban nemes gesztus.
Mert nem lenne méltóbb az agyonra gyűrt, megsérült, telefirkált könyveinket is inkább elföldelni, mintsem a padláson hagyni porosodni, vagy a szemétre vetni? És talán ez a módszer lenne a legszerencsésebb a magunkkal hurcolászott történelemdarabkák vonatkozásában is: végleg megszabadulni például a balkáni háborúk árnyékától, az áttelepülésre való jog firtatásától, a két és fél márka havi fizetéses időszaktól, de a még korábbi, pionírnyakkendős, partizánfilmes és kollektív majálisos esztendőktől is, a hatalmas gépkocsikkal időnként hazalátogató melldöngető vendégmunkások hadától – s egyáltalán, a dédelgetett illúzióinktól. Mert eközben egyesek mindig az igazságot keresték, mások meg takargatták, palástolták – így aztán a mai napon számomra egyedül ez a csenevész és hézagos gyermeteg-szőlőlugas csak a valóban kézzelfogható valóság. Mellesleg (jut eszembe): a filozófiai csúcsteljesítményekre képes Spinoza etikával és politikaelmélettel (is) foglalkozva szintén az igazságot kereste, majd midőn kiközösítették, optikai üvegek csiszolásával tartotta fenn magát. Ennyit az igazságról, és annak kereséséről.
A helyzet azonban korántsem reménytelen. A kölcsönös tolerancia napjai következnek: a nők lemondanak a férfiakról, a férfiak a nőkről. A főszerepben a tévé képernyője, pontosabban: a vb. Amelyre négy kemény évet kellett várni. (Közben azért temessük el gondolatban 1954-et, meg – jó mélyre – a minapi, hollandok elleni 6:1-et is.) A négy esztendő persze az olimpiák esetében is mérőzsinór, s ha már fentebb Spinoza került szóba, idézzük most az időben még korábbi Pitagoraszt, aki nem restellt ezzel a témával is foglalkozni. „A földi életben háromféle ember van – írja egy helyen –, ahogyan az olimpiai játékokra érkezők is háromfélék. A legalacsonyabb osztályt azok alkotják, akik venni és eladni jönnek; a második, már felettük álló osztály a versenyzőké; de a legjobb azoké, akik csak egyszerűen nézőként érkeznek.” Avagy: érdek nélkül, mondja szintén ő, a rákövetkező mondatában. Gyanúm szerint egyébként Pitagorasz is nézőként lehetett jelen az egykori versengések színhelyén, ettől függetlenül vélekedése legyezgetően szimpatikus, ez idő tájt pedig egyszerűen: igaz. Holnaptól tehát a nézők igazságának napjai kezdődnek.
