Az Európai Unió külügyminiszterei hétfői, luxembourgi találkozójukon úgy döntöttek, javasolni fogják országaik parlamentjének az Európai Unió és Szerbia közötti stabilizációs és társulási egyezmény ratifikálását. Így szól az a hír, amely mindenképpen első helyre kívánkozik, ha a hét történéseit fontossági sorrendbe helyezzük.
Ez jó hír. A mindennapi történéseket percről percre kísérő újságíró szemszögéből elsősorban azért, mert így Božidar Đelić, a kormány integrációkért felelős alelnöke többször már nem fogja elismételni, hogy elvárásai szerint az EU külügyminiszterei pozitívan döntenek, ugyanis legalább két héten keresztül minden áldott nap közölte ezt.
Jó hír az országnak is. Európa zöld fényt adott, annak ellenére, hogy tovább zajlik az újabb kori rigómezei csata, szárazföldön, levegőben, a diplomáciai életben és a bírósági tárgyalóteremben is. És annak ellenére, hogy Ratko Mladić, akinek a lelkén legalább nyolcezer muzulmán polgári személy meggyilkolása szárad, még mindig szökésben van. És annak ellenére, hogy erről már jó ideje egy szó sem esett, én megsúgom: Goran Hadžić is szökésben van, és ezt Hága sem felejtette el. Az a Hága, amelynek főügyésze pozitív jelentést írt Szerbia törvényszékkel való együttműködéséről. Tette ezt annak ellenére, hogy a fenti két nemzeti hős fellelése terén semmi előremozdulás nem történt. Jogos a kérdés: akkor miben jó az együttműködés? Amikor Brammertz Belgrádba jön, kedvesen fogadják? Kávé, sör, bor, pljeskavica...?
Ami leginkább szemet szúrt, az a döntés visszhangja. Nem volt pezsgődurrogtatás, nagy ünneplés, szózat intézése a jó néphez, hogy „hinnye!, jön már felénk feltartóztathatatlanul a Kánaán meg a jólét, csak el kell majd viselni”. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy ebben a pillanatban, kissé meglepő, de semmilyen választási kampány nem zajlik, amelyet e hírrel meg lehetett volna kissé támogatni. A másik, hogy innentől a gesztusértékű lépéseknek vége, minden további, az integrációs folyamatban megtett lépés kemény munkát feltételez. Ratko Mladić, akit időközben családja megpróbál holttá nyilváníttatni, továbbra is feltétel marad, viszont jön a több tízezer oldalnyi kérdőív, meg papírtenger, amin át kell rágniuk magukat a felelősöknek.
És az is kérdés, hogy mire mindebből a tíz évig Csipkerózsika-álmot alvó Szerbia kikeveredik, lesz-e még hova betagosodni.
TOLERANCIA A TÁBORON KÍVÜL
Szinte egy időben Szerbia uniós vállveregetésével példátlan erőszakhullámról érkeztek hírek. A Pancsova külvárosának számító Almáson, miután egy roma nemzetiségű fiú meggyilkolt egy szerb nemzetiségű fiatalt, romaellenes lincshangulat alakult ki. A néhány száz helybeli polgár megmozdulása békefelvonulásnak indult, végül azonban erőszakhullámba torkollott. A tiltakozók esténként a falu romák lakta részében téglákkal dobálták a házakat, fenyegették az ott élőket.
Miután a történteknek híre ment, rendre elítélték azt az illetékesek, majd a kivezényelt rendőrök jelenlétének köszönhetően sikerült megfékezni a lincshangulatot, újabb áldozat nem esett.
Az, ami Almáson történt, csupán rámutat arra, hogy a gazdasági és szociális válság mellett mennyire mély erkölcsi válság is uralkodik az országban, vagy inkább a polgárok fejében. Az eset híven tükrözi, hogy a kilátástalanság, az emberek többségénél tapasztalható belső lelki feszültségek milyen könnyen vezethetnek oda, hogy kollektív bűnösként bélyegzünk meg egy egész népcsoportot – vagy legalábbis annak a szomszédságunkban élő részét –, milyen könnyen tör elő az egyébként rasszizmustól mentes emberekből a vérszomjas fenevad.
Ezt mind a mögöttünk lévő évtizedből hoztuk magunkkal, az ilyen jelenségek azok, amelyekkel együtt kell élni. Javítani, változtatni egy merőben más szemléletmóddal lehetne. Amíg az emberek a talkshow-kban és valóságshow-kban megjelenő erőszaknak tapsolnak, amíg közelharcot vívnak egy drogbáró vagyontárgyaiért, addig ezen semmilyen toleranciaprogram nem változtathat érdemben. Kivéve persze, ha egész Szerbiát át nem alakítjuk egy nagy toleranciatáborrá.
SA? AS? GB!
Úgy kezdődött, hogy a Belügyminisztérium még 2008-ban úgy döntött, Zentának – Topolyával és Magyarkanizsával ellentétben – nem lehet saját rendszámtáblája, ugyanis lakosainak száma 30 ezer alatt van. Az újabb fejlemény az volt, amikor Pásztor Bálint parlamenti képviselő május 27-én elmondta lapunknak, igyekeznek kieszközölni Ivica Dačić belügyminiszternél, hogy Zenta és Ada is kapjon saját táblát, vagy pedig legyen közös táblájuk, SA jelzéssel. Ezt követően a zentai községi képviselő-testület indítványozta a közös zentai-adai körzet kijelölését, aminek értelmében a két község gépkocsijai a fent említett jelzést viselnék. Ezen a héten nyár előtti szezonzáró ülést tartottak az adaiak is, ahol ők is a közös rendszámtábla mellett tették le a voksukat, amely szerintük AS kellene, hogy legyen.
Nem tudom, egyeztetés hiányáról, valamilyen adminisztratív hibáról van-e szó, vagy pedig két szomszédos község közötti presztízsharcról, történetesen, az a jani, akinek a neve előrébb van a táblán. Ha valóban vitára kerül sor a két Tisza-parti község között, kívülállóként kompromisszumos megoldást javasolnék. Vagyis, ne legyen a tábla nevében se Zenta, se Ada kezdőbetűje, ehelyett adja a nevet mondjuk Felsőhegy, így kicsit „ángolosan” a zentai és adai autósok GB táblával furikázhatnának a világban.
