Többfajta bírálóját vélem felfedezni a honi (kisebbségi) magyar sajtónak: az egyik elég nagy következetességgel, elvek mentén haladva – ellenzékinek is mondható pozícióból – rója kritikáját, megfeledkezve arról, hogy a napi politika mégiscsak kompromisszumokat vagy alkukat is követel. A másik éppen ennek a fordítottja: rövidlátásból vagy kicsinyes érdekből eredően nem lát tovább a napi érdekeltségű politizálásnál. A harmadik, a legveszélyesebbnek tűnő viszont szinte tudomást sem akar venni arról, hogy a kisebbségi sajtónak olyan feladatai lehetnek, sőt vannak is, amelyeket nem lökhetnek félre pontosan meg nem fogalmazott s meg sem fogalmazható európai értékek, gyakran pedig piedesztálra emelt, ezáltal értéknek kikiáltott divatok.
Mindegyik bírálat kisebb-nagyobb mértékben megalapozott is lehet, mert ugyan ki tudná biztosra venni, hogy adott pillanatban egy politikai kompromisszum mennyire szolgálja a hosszú távra szóló célok megvalósulását, mennyire elvszerű; és az sem biztos, hogy az évszázados értékeket tagadó, hirtelen divatba hozott jog és erkölcsiség egyetemes értékké válik valaha is, bár futótűzként terjednek. Elgondolkodtató, hogy miért éppen a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesülése fut újból és újból vakvágányra néhány évszázad óta, miközben más területeken szinte túlharsogják egymást a jogok osztogatói.
És máris kézenfekvő a kisebbségi sajtó feladata, még ha egyesek a létét is tagadják, mondván: csak jó és rossz újságírás van, az elvárások azonosak. Mégsem lehet véletlen, hogy épp a külhoni magyar újságírók „találtak egymásra” és tudtak létrehozni egy valóban működő szervezetet, amely a múlt héten éppen Csókán ülésezett, és amely nem kérdőjelezi meg a Kárpát-medencei kisebbségi magyar sajtó létét s nyilván közös vonásait sem, mert különben aligha akadna megoldást követelő azonos téma. Pedig ebből van a legtöbb. És még nagy viták sem zajlanak körülöttük.
Persze, amikor a külhoni magyar médiumokról beszélünk, eleve közszolgálatira gondolunk – kereskedelmivel nem is igen találkozunk –, s ennek folytán már csak az a kérdés vetődhet föl, hogy törvényszerű-e a különbség a többségi és a kisebbségi közszolgálatiság között. Épp a legutóbbi összejövetelen hallottak alapján mondhatjuk, hogy igen, hiszen a többségi média akár keresheti a kákán is a csomót, azzal nem veszélyezteti közösségének létét – nem serkenti a beolvadást, az elvándorlást –, míg a kisebbségi médiumok „jó” eszközei lehetnek a közösség csonkításának és szétforgácsolásának. Naivitás volna azt hinni, hogy az „államalkotók” feltett szándéka a kisebbségek határtalan védelme, segítése, autonóm fejlődésük serkentése – akár az unióban, akár azon kívül, miként tapasztalhatjuk nap mint nap.
A szocializmusban azt mondták, hogy az újságíró önálló társadalmi-politikai dolgozó (bár sohasem a bérezésben), miként a politikusok, mert cenzúra ide vagy oda, mégsem állhatott mindenki mellett egy cenzor. Lényegében azóta sem változott e tekintetben semmi, csak éppen ilyen minősítésben nem párt-, hanem közösségi érdeknek kell(ene) megfelelnie. És bármennyire is csűrnénk-csavarnánk a teendőket, kimondhatjuk: a tét a megmaradás a szülőföldön hol rossz, hol valamivel jobb kisebbségi létben. Ezt a célt pedig egyértelműen csak (esetünkben) a magyar szellemiségű tájékoztatás szolgálja, s hogy mindenki számára érthető legyen: nemzettudat-erősítő, a beolvadást mérséklő, a nemzeti kultúra megtartására serkentő, határozott értékrendet képviselő. Mielőtt bárki is megjegyezné, hogy ebből nem él meg az ember, hozzátenném: éppen amiatt beszélünk magyar szellemiségű médiáról, mert sehová sem vezetne, ha csupán nemzeti színűre igyekeznénk festeni újságainkat vagy a képernyőt.
Hogy buktatói vannak az ilyesféle újságírásnak, az kétségtelen. Egyetlen állítás lehet biztos: aki ilyen elvek mentén ír és szerkeszt médiumot, az sohasem adja el magát – miként nem egyszer elhangzik az ellenkezője –, hanem inkább azt vállalja, hogy „önálló társadalmi-politikai dolgozóként” egész életében közszolgálati munkát végezzen annyi fizetésért, amennyit egy kisváros polgármestere vagy képviselő-testületi vezetője két mandátum alatt csupán havi bérként zsebre tesz.
