Csődeljárás indult a szabadkai Fidelinkában – így szól a csütörtöki nap szabadkai viszonylatban minden bizonnyal legfontosabb híre. A több évtizedes hagyományokra visszatekintő malomipari vállalat nemcsak Szabadkát, hanem az ország számos egyéb részét is ellátta termékeivel. Saját adataik szerint a vállalat éves szinten 12,5 millió vekni kenyeret és 120 tonnányi édesipari terméket dob(ott) piacra.
A frissen kinevezett csődbiztos elmondása szerint a vállalat ügyviteli bankokkal szemben felhalmozott adósságának összértéke hatszázmillió dinár. Ugyanakkor homály fedi, ki(k) is a Fidelinka valódi tulajdonosa(i).
A cégjegyzékből kiderül, hogy a részvénytársaságként működő Fidelinka értékpapírjainak 60 százaléka három vállalat tulajdonában van, ezek a Mowbray Systems Ltd., az Alysun Marketing Lt. és a Mineco AG. Az első két cégről annyit tudni, hogy oroszországi illetőségűek, a Mineco pedig egy svájci vállalat, amely az agrár- és élelmiszeriparban folytatja tevékenységét. A Mineco egyik társtulajdonosa a szerb illetőségű, brit állampolgársággal rendelkező, Svájcban élő Dimitrije Aksentijević, akinek a nevéhez Szerbián kívül macedóniai és boszniai privatizációs ügyletek is fűződnek. Macedóniában a velesi ólom- és cinkfeldolgozó vállalatot vásárolta meg, amely később tönkrement, a munkások pedig az utcára kerültek.
A vállalat gondjairól a nagy nyilvánosság a tavalyi év derekán értesült, amikor több bank is forgalomba helyezte a Fidelinkát terhelő váltóit, ami után a cég számláit zárolták. Akkor e bankok hosszas egyeztetések után úgymond megkegyelmeztek a gyárnak, de miután a pénzintézetek iránti adósságait azóta sem rendezte, így ennek következő felvonásaként most csődeljárásra kerül sor.
A privatizált Fidelinka menedzsmentje az elmúlt évek során többször is hangoztatta, hogy számos új beruházásba vágott bele, amelyekkel terjeszkedni szeretnének. Ezek egyike a Bread&Co elnevezésű látványpékségek beindítása volt. Ebből egyet Szabadkán, hármat pedig Belgrádban nyitottak, ugyanakkor közölték, hogy rövid időn belül ötven ilyen objektumot nyitnak országszerte, majd tovább terjeszkednek a szomszédos országokban. Az ambiciózus projektum a jelek szerint gyorsan kifulladt, ugyanis 2008 októberében már arról szóltak a híradások, hogy a hálózatot a Fidelinka eladta egy osztrák tulajdonosnak.
A vállalat az elmúlt évek során számos bankhitelt vett fel, amelyeket nem az ügyvitel bővítésére fordítottak, így miután a kamatok és a határidők a vállalat „fejére nőttek”, következett a csődeljárás, ami azt igazolja, hogy egy kenyérgyártással foglalkozó céget is lehet annyira rosszul vezetni, hogy az tönkremenjen.
Az egész történetből vesztesként az a néhány száz dolgozó kerül ki, akik – szó szerint is – mindennapi kenyerüket a Fidelinkában keresik meg.
A fenti történet Szabadkán és a Fidelinkában játszódott le, de történhetett volna Szerbia valamely másik városában és vállalatában. A háttérben a katasztrofálisan lebonyolított privatizáció áll.
A kilencvenes évek látszat-magánosításai után Zoran Đinđić kormánya nagyobb lendülettel ugrott bele ebbe az eljárásba, miután a nyugati baráti országok folyamatosan arról igyekeztek meggyőzni, hogy amint megváltoznak a dolgok, özönleni fognak ide a befektetők. A beruházók azonban nem jöttek, ezért annak érdekében, hogy az egész privatizációs folyamat és ezzel az új hatalom csődjét elkerüljék, a kormány úgy döntött, szemet huny a tőke eredete fölött, a legfontosabb mielőbb eladni a vállalatokat annak, aki fizet értük. A gazdasági miniszter a vezető ügyviteli bankokkal egy együttműködési szerződést írt alá a privatizáció pénzeléséről, amely előirányozta, hogy azok az egyének, akik élvezik a kormány bizalmát, többévi részletre is vásárolhatnak vállalatot. Egy kormányrendelettel lehetővé tették, hogy az árverés útján eladásra kerülő cégek eladási ára jóval azok könyvviteli értéke alá csökkenhet.
E módosításokkal egy olyan privatizációs modellt hívott életre az államvezetés, amely annak érdekében, hogy a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok mielőbb gazdára leljenek, nem vizsgálta ki az új tulajdonosok gazdasági erejét, hozzáértését és hosszú távú szándékait.
Ennek eredménye, hogy a több mint kétezer privatizációs eljárás egynegyedét meg kellett semmisíteni, legtöbbször azért, mert az új gazda nem törlesztette rendszeresen a vételár részleteit.
Miután pedig ezek a „sikeres üzletemberek” kivonulnak a gyárakból, ottmaradnak a munkások többhavi elmaradt béreikkel, befizetetlen nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékaikkal, amelyek miatt sokan még évekig nem tudnak nyugdíjba menni és ott marad a tönkretett vállalat, nyakán számtalan jelzáloghitellel.
Így néz ki Szerbiában a privatizáció, amely 2010-re elérkezett a kifulladáshoz.
