Lepár Györgyi hetente egyszer hoz vidámságot Papdi Mária és Tüskei Irén otthonába
Amikor Darabán Piroska, a magyarkanizsai községi tanács szociális védelemmel megbízott tagja bejelentette, hogy az önkormányzat saját költségén meghosszabbítja a szabadkai egyházmegye Caritasával kötött szerződést, és ennek köszönhetően folytatódik a házi gondozás Magyarkanizsán és Horgoson, akkor fogalmam sem volt róla, hogy mekkora horderejű hír ez. A gondozottaknak.
Tavaly augusztus óta a szabadkai Caritas szervezésében három egészségügyi nővér és egy kisegítő gondozó vesz részt abban a munkában, amely házi ápolásból és segítségnyújtásból áll, a szolgáltatást a község területén élő, magatehetetlen idősek vehetik igénybe. A program célja, hogy az idős emberek minél tovább az otthonukban, megszokott környezetükben maradhassanak. A jó hír bejelentésekor összesen 58 személy vette igénybe a szolgáltatást a két településen.
– Horgoson egyedül dolgozom, húsz gondozotthoz járok. Heti egy alkalommal tudom felkeresni őket. Kik a gondozottak? Készítettünk egy felmérést a jelölt egészségügyi állapotáról, szociális helyzetéről, arról, van-e hozzátartozója a közelben, vagy távol, esetleg külföldön élő, de a fő szempont az egészségi és szociális helyzet volt. A Vöröskereszttől kaptam címeket, és a Caritas önkénteseként én is sok időst ismerek. Harminc-negyven személyt kerestünk fel, de nem mindenki igényelte a szolgáltatást. Általában olyanokat kerestem fel, akik ismertek, megbíztak bennem, náluk két-három hónap alatt szinte családtag lettem – meséli Lepár Györgyi, aki kettős szerepet tölt be a szolgálatban, egyrészt egészségügyi nővér, másrészt házi kisegítő.
– Én mindkét feladatot ellátom. Vérnyomást mérek, beszerzem a gyógyszereket. Ha kell, akkor fürdetek, hajat és körmöt vágok, de belefér a gondozásba egy kis gyógytorna is. Emellett takarítok, bevásárolok, és ahol kell, ott főzök. Napi két-két órát tudok négy gondozottnál tölteni, de változó a munka, mert mindig attól függ, mire van szükség, mit beszélünk meg éppen. Amikor a házat, a kertet tesszük rendbe, arra több időt kell szánni. Hogy mire van a legnagyobb igény? A beszélgetésre. Arra, hogy egy kicsit felvidítsam őket, hiszen már régóta ki se mozdulnak a házból.
– Az ilyen idős, mint én, már nem megy sehova – erősíti meg ezt Papdi Mária, a gondozottak egyike.
Györgyivel a Tüskei-házban beszélgetünk a szolgálatról. Itt két idős asszonyt gondoz. Papdi Mária 84 éves, egyre gyengébb – vagy ahogyan ő fogalmaz: már többet kell feküdni, mint eddig kellett. A lánya, Tüskei Irén beteg, a trombózistól már alig tud lábra állni. Férje nemrég hunyt el, fiuk Újvidéken él, nem olyan körülmények között, hogy magához vehetné őket, és haza se tud járni segíteni. A két asszony Irén havi 5 ezer dináros segélyéből él. A házuk omladozik, és már előre félnek a téltől, mert a kevéske pénz fűtésre nem lesz elég. Nagyon be kell osztani, de hogyan lehet beosztani a nincset – kérdik. Nyomorúságukba csak a gondozónő hoz vidámságot.
– Alig várjuk a keddi napot, amikor jön. Mit segít? Tudja ő jól, hogy két ilyen igyetlen mellett mit kell csinálni – mondja Mária néni.
– Dehogy ügyetlenek maguk, csak már magatehetetlenek – szól közbe a szomszéd, Kollár András, aki a feleségével, Judittal főz a nénikre.
– Ők is sokat segítenek, Juditka kimossa a ruhánkat – jegyzi meg Irénke, aki csendesen üldögél, könnyes szemmel, ölébe ejtett kézzel.
Félti a fiát, aggódik idős édesanyjáért, siratja volt férjét.
– A trombózis miatt egyre nehezebben tudok mozogni – panaszolja halkan.
– Szörnyű, hogy felbomlanak a családok – jegyzi meg Györgyi. – Valamikor több generáció élt egy fedél alatt. Ma mindenki szétrepül, megy a boldogulás után. Az idősek meg magukra maradnak. A gondozottjaim 70-80 évesek, a legidősebb 93 éves. Olyan házaspárhoz is járok, ahol mindketten betegek. A fekvőbetegek ellátását a külföldről kapott, állítható kórházi ágyakkal segíti a Caritas, négy éve minden ágyunk folyamatosan használatban van. Szépen együttműködünk az egészségházzal, a szociális központtal is. De nagyon el kellene már végezni egy szociális felmérést a faluban, mert 5-6 ezer dinárból ez a két idős asszony nem tud megélni, mint ahogy az idős földműves sem, akinek van egy-két hold földje, azt művelni nem tudja, de szociális segélyre meg nem jogosult miatta. Talán itt is szükség lenne egy idősek otthonára?
– Én soha nem mennék – csóválja a fejét Mária néni. – Sose tudnám megszokni.
De akkor vajon hogyan lehet segíteni a magukra hagyott, magatehetetlen idős embereken? Talán így, ahogyan Györgyi teszi.
– Szomorú, nehéz az ilyen öregkor, de azért vagyok én, hogy egy kicsit felvidítsam az időseket – mosolyog.
Kifelé tartva, a Tüskei-ház kapujában azonban felsóhajt:
– Néha nagyon fáradt vagyok. Nem a takarítás, a bevásárlás, nem a munka fáraszt ki, hanem az, hogy nem segíthetek többet.
Pedig sokat segít, a legtöbbet adja, amit az idős emberek elvárnak, remélnek: a törődést. A mindig szomorú Irénke arca is csak akkor derül fel, amikor Györgyivel beszél. – Nagyon aranyos – mondja a gondozónőre Irénke. – Maga is aranyos – köszön el tőlem hosszas hallgatás után. Nekem meg azóta is szorítja a torkomat az a fránya gombóc…
