Sosem tudjuk meg, hogy mit érezhetett és mire gondolhatott István, amikor kicsit több mint ezer esztendővel ezelőtt fejére helyezték a királyi koronát. Mert a történelem a nagy tetteket jegyzi: háborúkat és győzelmeket, kevésbé a királyi érzelmeket s gondolatokat. Vajon ezer évre „tervezett-e” egy országot – erős hitében elképzelhető – vagy uralkodási vágya vezérelte? És vajon népe érdekében, tudatosan hozott-e létre keresztény államot – nem mindig békés eszközöket alkalmazva –, folytatva apja megkezdett munkáját abban a meggyőződésben, hogy európai mintájú állam nélkül a magyarság eltűnik a történelem süllyesztőjében, mint más népekkel történt? Hite már korábban is segítette Koppány fölött aratott győzelmében, de ne vitassuk el tőle az uralkodói bölcsességet se!
Százévnyi idő telt el a honfoglalástól a királyság létrejöttéig, utána meg ezer a huszonegyedik századig, azaz napjainkig. És az ország megmaradt sok vész közepette, bár nemegyszer fenyegette akár a megszűnés veszélye is: dúlták a tatárok, uralták a törökök, majd három részre szakadt. Sorjáztak tehát az idegen uralmak, nem is csak a negyvennyolcas szabadságharc utánig, hanem szinte a múlt század végéig, de rövidebb-hosszabb idő múltán „túltette magát az idegeneken”, újraépült, népesedett, gazdagodott.
Tudjuk, persze, hogy első királyunk nem a mai Magyarország határaiban mérte birodalmát, s azt is tudjuk, hogy már-már annyi idő múlt el a trianoni diktátum óta, amennyi a Vereckei-hágón történt átkelés és a királyság létrejötte között. S többször is volt kilátástalan korszak az ezeréves ország életében, s így, már az ünnep másnapján, az lehet a megmaradt és egyre fogyatkozó magyarságnak a legfontosabb dolga, hogy – országhatároktól függetlenül, de bizonyosan együtt – ismét utat találjon a felépülés felé. Sokadik alkalommal a történelem folyamán. Mert túl sok idő nincs rá, sőt könnyű sem lesz.
Most már nem a Szent István-i ország, hanem a nemzet megmaradása a tét, a határ egyik és a másik oldalán egyaránt. Vagy éppen együtt, amire csak mostanában tapasztalhatók törekvések. A veszélyes történések hátterére rá kell ugyan világítani, de nem azzal az „előre megfontolt szándékkal”, hogy igazolhassuk vétkeinket. Nagy hibát vétünk, amikor megmagyarázzuk – mi, kisebbségben élők –, hogy a „modern” Európában sincs védelem a többségi nemzet nyomása ellen: el kell tehát költözni, vagy behódolni az idegen nyelvű iskolának, mert úgy könnyebb itt maradni… Igen, zsugorodik nemzetünk s ezzel együtt életterünk az anyaország határain innen, a Felvidéken ugyanúgy, mint Kárpátalján vagy Erdélyben. Az elvándorlók azonban többségükben mégiscsak Magyarország népességét pótolják, ennek ellenére hetek, legföljebb hónapok kérdése, hogy mikor apad tízmillió alá az ottani lélekszám. (A magyarság már régen kevesebb.) Eddig is csak a bevándorlók tartották a lélektani határ fölött a népességet. Gyermek nélkül nincs jövő, miközben a múlt század hatvanas éveiben az egész világon (az NDK mellett) Magyarország volt a legalacsonyabb termelékenységű ország! Időben jóval közelebbi, de még tragikusabb adat: Budapesten 2000-ben éppen feleannyi gyerek született, amennyi a fennmaradáshoz szükséges. Az utóbbi öt évben országos vonatkozásban sem volt sokkal jobb a helyzet. Csoda-e hát, hogy bevándorlók nélkül (kilencven százalékban magyarok) egy évtized alatt egymillió lélekkel lett volna szegényebb az ország, így viszont „csak” hétszázezerrel fogyatkozott.
Reményvesztettnek és hitehagyottnak tűnik a nemzetünk, s miként egyre zsugorodik, úgy nő a bizonytalansága, tovább veszik a hite. Nincs olyan közvélemény-kutatás, amely arról szólna, hogy a képzett fiatalok vagy középiskolások elsöprő többsége hazájában képzeli el a jövőjét – olykor fele sem. Ha nem is valósul meg, már a szándék is riasztó.
Van, aki a nemzeti letargia gyökereit a trianoni traumában véli fölfedezni, mások úgy gondolják, hogy csak a kommunista korszak tűnt el, de a következményeit nem lehet egyik napról a másikra kiheverni, de annak az állításnak is van alapja, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a rendszerváltással. És a világra történt nyitással együtt érkezett a korlátlannak tűnő szabadság a bizonytalan ideológiákkal. Bomlott az értékrend, lazultak a biztos kapaszkodók, a pénz vált mindennek az értékmércéjévé: más, egyébként pénzben nem mérhető értékek is áruvá degradálódtak. Mindennek a folyamatnak része a nemzet szerepének a tagadása is – ismét egy támpontot veszítve – azok javára, akik gazdagságuk által valóban terjesztői lehetnek téveszméknek, diktálói az értékrendnek és növelői a bizonytalanságnak.
Ezek után a nemzet számára mégis reménykeltő intézkedésekkel s a mögötte álló nemzetpolitikai vízióval érkezett az új kormány. Határozott s nemzetegyesítő szándékának megvalósításában minden támadás ellenére következetes. Dicsérik azért, mert gondoskodni igyekszik a határon kívüli magyarságról, mások eltúlzottnak vélik ezt a hangsúlyos nemzetpolitikát, pedig „csak” azzal nincsenek tisztában, hogy korántsem csupán a külhoni magyarság érdeke érvényesül például a kettős állampolgárságban, hanem a nemzeté: erősebb, összetartozóbb s talán összetartóbb lesz ezáltal, a mostaninál több reménnyel és hittel.
Ha elmarad a fordulat, nem kell már száz év ahhoz, hogy a megmaradó kevéske magyar ünneplés helyett azon töprengjen, miként vált kisebbséggé – nem csak a határ innenső oldalán – még István király megcsonkított országában is.
