A békebeli időkben, a sokak által átkozottban már az év elején mindenki tervezni kezdte a nyaralását. És ahogy közeledett a nyár, egyre több szó esett a tengerparti falvakról, városokról. Abban az időben nekünk (de nemcsak nekünk) a tengert az Adria jelentette: Isztria, Dalmácia, hangulatos városaival, gyönyörű szigeteivel. Minden nyáron három hétre menekültünk ide szürke hétköznapjainkból, mindaddig, amíg forrófejű vezéreink meg nem fosztottak bennünket ettől az élvezettől. És itt nem csak a háborúra gondolok, hanem mindarra, amit magával hozott, a félelemre, ami még a mai napig is sok emberben él, a szegénységre, ami folyamatosan tart immár több mint húsz éve.
Innen látszik az egész városka
Hosszú két évtizede nem láttam Dalmáciát. Nem azért, mert féltem volna szerbiai állampolgárként Horvátországban tartózkodni – a háború során is többször megfordultam ott, és azóta is voltam a szomszédos Baranyában –, hanem azért, mert adriai nyaralásra nemigen volt pénzünk, meg aztán kocsink sem volt, vonattal, autóbusszal pedig még a mai napig is körülményes az utazás. Legalább is a tengerpartra, mert ide, a szomszédos Vukovárra szinte óránként indulnak autóbuszok Újvidékről.
Hála a bankhiteleknek sikerült egy olcsó, használt kisautóhoz jutnunk, majd engedtem magam rábeszélni Laci unokatestvéremtől, hogy töltsünk velük két-három hetet Gradacon.
– Ha nem lesz elég pénzetek, majd adok kölcsön – biztatott. Ő ugyanis a nyári hónapokat már hat éve ebben a tengerparti kisvároskában tölti. Portréfestéssel itt keresi meg az év többi hónapjára a betevőjét. Már a háború előtt is minden évben lejárt a tengerre, legtöbbször Korcsulára, hogy a turistákat megfesse. Persze nem ingyen, mert ugye, egy festőnek, egy portréfestőnek is meg kell élnie valamiből.
– Könnyű a békát vízbe ugratni – mondtam Laci öcsémnek, miután közöltem vele, hogy július végén, augusztus elején három hetet velük leszünk.
Marbella hősiesen állta a hosszú utat
A kései döntés miatt a készülődésre már nem maradt túl sok időnk. Mesterhez vittem a kis Marbellát – ugyanis így hívják a kocsinkat –, és néhány embertől afelől érdeklődtem, hogy melyik utat válasszuk a tengerig. Laciék mindig a legrövidebben autóznak végig. Kishegyestől Újvidéken, Rumán, Šabacon, Loznicán, Zvornikon át Szarajevóig. Bosznia fővárosából Mosztár felé veszik az irányt, onnan Metkovićen át Pločébe jutnak, ahonnan már mindössze tizenegy kilométer választja el őket Gradactól.
Nehéz úgy vezetni, ha a táj szép
– Amikor hat évvel ezelőtt összeszedtem a bátorságot, és párommal, Icával nekivágtunk az útnak, azzal a szándékkal, hogy megpróbálkozok újra egy kis pénzt keresni a tengeren, Gradac előtt Ica közölte velem, hogy ő képtelen tovább vezetni. Elfáradt, így itt kerestünk szállást és itt is maradtunk. Pedig Gradacról azelőtt sohasem hallottam. Néhány hét múlva bebizonyosodott, hogy nem döntöttünk rosszul. Ma már Gradac szinte minden lakosát ismerem, úgy érzem, hogy befogadtak, bizonyos értelemben talán kabalájuknak is tartanak.
A kanyarok és a nagy forgalom még Marbellát is dühítette
Mivel a háború alatt többször is voltam Palén és Szarajevóban, tudtam, hogy az út, amelyen Laciék utaznak, igencsak kanyargós. Gradacig ugyan a legrövidebb, Újvidéktől ötszáz kilométere van, de a szüntelen kanyarok sok időt rabolnak el az utastól. Bandi kollégám már néhány éve Tučepin nyaral, Gradactól mintegy harminc kilométerre nyugatra, és ő minden évben az autópályán fut végig kocsijával, Zágrábon, Karlovcin át Makarskáig. Több mint kilencszáz kilométert vezet, amit még gyors autóval is nehéz egyhuzamban megtenni, nem beszélve arról, hogy fizetni kell az autópálya-használati díját is, ami jócskán megterheli a nyaralás költségvetését. Kis autóval végigdöcögni az autópályát pedig értelmetlenség.
Három hét alatt fegyvert egyszer sem fogtak ránk
Mivel egyik út sem tetszett, felkerestem Dulét, a bosnyák szomszédomat, aki gyakran jár haza szülei falujába, sőt egy ideig innen járt Metkovićra dolgozni.
Laci kuncsaftra vár, egy helybeli asszisztálásával
-- A leggyorsabb és a legjobb út Zenicán át vezet. Rumánál felhajtasz az autópályára, majd Šamacnal elhagyod. Innen a Bosna folyó mentén haladsz egészen Szarajevóig. Nincsenek kanyarok, nincsenek emelkedők, az út nem vezet át falvakon, megkerüli a városokat is, széles, nincsenek rajta kátyúk. Szarajevótól már csaknem megépült Zenicáig az autópálya. Ez az út kissé hosszabb annál, amely Zvornikon át vezet, de időben biztosan rövidebb.
Készül a tengerparti portré
Leellenőriztem a térképen, csupán nyolcvan kilométerrel hosszabb. Rövid fontolgatás és még két–három bosnyák szomszédom (nem Dule az egyetlen) tanácsára a Bosna folyó menti utat választottam. Itt elárulom, hogy hazafelé jövet mégis a legrövidebb úton vezettem, amit azóta is bánok, de lehet, hogy Marbella kiskocsink is, noha hősiesen állta a tizennégy százalékos emelkedőket és a kanyarokat. Amikor házunk kapuja elé értünk, hálám jeléül csókot is nyomtam a homlokára.
