Félelmetes érzés a tengerből felnézni a magasba meredő sziklás hegyvonulatra. Alattam a végtelen tenger, felettem a Biokovo bércei. Ez a hegy egyenesen a tengerből nőtt ki. Dalmáciát nemcsak a tenger, az itt élő kedves emberek, a hangulatos kis falvak, városok, az énekes kabócák, a kiváló sült halak és borok miatt szeretem, hanem a part mentén húzódó szikrázó hegyek miatt is.
A Dalmácián végighúzódó Dinari-Alpok legszebb része a Biokovo. Legmagasabb csúcsa a Sv. Jure (Szt. György) 1762 méter magas. De nem fontos egészen addig felmászni ahhoz, hogy a dalmát tengerpart összes szigetére rálássunk, sőt tiszta időben és éles szemmel még a kétszázötven kilométerre levő olasz partokat is megfigyelhessük. A hegymászóknak kihívás felkapaszkodni, de aki nem kedveli a hegymászást, vagy fáradékony, autóval is feldöcöghet. Csupán huszonhárom kilométer az út, de hajtűkanyarokkal tűzdelt. A keskeny úton lassan lehet haladni, és nemcsak a hajtűkanyarok okoznak gondot, hanem a szemben jövő járművek is. Bő egy óra is kell ahhoz, hogy egy jó kocsival feljussunk a hegycsúcsra. A kis Marbellánkat ilyen megpróbáltatásnak nem akarom alávetni. Meg magunkat sem, a gyalogtúra túl fárasztó volna. Nem a hétéves Andreának, aki tele van életerővel, talán még Csillának sem, hanem nekem. A hegyet azért meg szeretném kissé hódítani. Nem a csúcsait. Csak azt a részét, ahol még nemrég emberek éltek, vagy még mindig élnek. A kalózok korában ugyanis – és ez az örökkévalósághoz viszonyítva nem is olyan régen volt – az itt élő emberek nem a tengerparton laktak, nem a part mentén volt a házuk, hanem fenn a hegyekben. Onnan szemmel tarthatták a kalózokat és az öblökben elrejtett halászbárkákat. Mert ugye, a szőlőművelés, az olajbogyó-termesztés mellett halászniuk is kellett, hogy fenntartsák magukat.
Megérkeztünk Mljačićibe
Ma már mindenki belőlünk, turistákból él. A kiadó szobákból, lakosztályokból. Persze minden háznál a vendéget megkínálják finom vörösborral, szárított fügével, és olívaolajból is nagy a választék, de mindez mellékkeresetnek számít. És a halászat is. Persze, nem mindegy, hogy milyen a termés, magyarázta a gradaci hentes ismerősöm, aki mindenkire kimérte a húsadagot, ugyanis mindenkitől megkérdezte, hány főre főz, hány főre süt, és ha megítélése szerint a kuncsaft több húst rendelt, nem adott el neki csak annyit, amennyit ő megszabott.
– Mennyibe kerül a füstölt szalonna – kérdeztem tőle egy alkalommal.
– Sokba – válaszolta kissé kiabálva, ugyanis nagyothall –, az önkiben olcsóbban megkapod.
Persze végül vettem a szalonnából, és később láttam, hogy a boltban a vákuumozott csomagolásba rejtett sokkal drágább. A hentes haverom ezt tudta, csak azt akarta, hogy magam is győződjek meg róla.
Azt nem tudom, hogy a bolti szalonna milyen, de azt igen, hogy a hentesé kiváló. Igazi dalmát, vagy mondhatom azt is, hogy bácskai füstölt.
A szalonnát csak azért említettem, mert hegyi kirándulásainkra abból vittem. Meg paradicsomot, paprikát, édes vöröshagymát…
– Nem mindegy, hogy öt tonna olajat kapok a termésből vagy másfelet. Az idén nem lesz öt tonna olajam, de remélem, hogy a két és fél tonnát megkapom. A tegnapi eső nagyon jót tett. Az olajfának nem kell sok eső, de ha egész nyáron egy csepp vizet sem kap, a bogyó sem lesz nagy. Most már nyugodtabb vagyok, még akkor is, ha a decemberi szüretig szárazság lesz.
Mi felújítjuk ezt a házat
Elköszönünk a hentestől és nekivágunk a hegynek.
A makarskai tengerpart minden városában, falvában térképek jelzik a hegyi utakat. Mindenhonnan három, négy is indul, és a turista erejéhez mérten kedvére válogathat. Vannak félórás gyalogutak, egyórásak, másfél órásak, kétórásak… Nem a leghosszabb utat választottuk, ugyanis az egyik csúcsra vezetett, amelyet két évvel ezelőtt Laci és egy barátja meghódított, és ezt büszkén közölte is velem, de azt is elárulta, hogy lefelé jövet már saját lábát taposta, annyira elfáradt. Tehát nem ezt az utat választottuk, hanem egy rövidebbet, amely a város temetőjéhez vezetett, és azt megkerülve egy elhagyatott hegyi faluba, majd onnan vissza Gradacba.
Gradac ősi és ma is élő temetője a Biokovón van. Ott, ahonnan rálátni a messzi tengerre, és ahonnan a kalózok is megfigyelhetők…
Két kilométert kapaszkodtunk a temetőig. Nagy emelkedő volt mégsem mondhatom, hogy nehéz volt az út. A sírkertig betonút vezet, így autóval is felkapaszkodhattunk volna. A gyaloglás jól esett, és amikor elfáradtam, leültem egy padra, vagy az olajbogyó kerteket szegélyező kőfalak bármelyikére.
Az itteni kevéske földet szárazon rakott kőfalakkal védik a földművesek. Geometriai precizitással rakják ezeket a falakat az olajfaültetvények, a szőlőültetvények köré. A falak nemcsak a földet tartják, hanem védik is a termést a hideg, északi széltől, nyáron pedig a forróságtól. Hatalmas türelem kell egy-egy ilyen fal felrakásához, de e nélkül a fal nélkül képtelenség lenne a nehéz talajt megművelni.
Az egész Biokovo ilyen falakkal van átszőve.
A temetőt a dalmát sírkertek elmaradhatatlan ciprusai szegélyezik. Egy kőkapun lépünk be. A temető közepén egy kápolna áll, körülötte szorosan egymás mellett épültek a sírok. Úgy fekszenek itt a falu megboldogultjai, mint a makarskai strandon a turisták.
A temető mellett makadám út vezet tovább. Egy hatalmas autó elől kellett félreállni róla. Öt perc múlva mi is odaértünk, ahova az autóban ülők siettek. Egy elhagyatott faluba, melynek névtábláját még itt hagyták. Mljačići.
A kőházakból csak a falak maradtak meg. Amikor innen elköltöztek az emberek a gerendákat, a cserepeket lenti házuk építésére használták. A kőfalakat meghagyták, mert a kőfalakat nem tudja egykönnyen kikezdeni az idő. Itt-ott kinő közöttük egy-két fügefa, de ez minden.
– Ezeket a házakat fel lehet újítani, és hamarosan biztosan többen meg is teszik. Mi is elkezdtük a renoválást – mondta a nagy autó tulajdonosa, aki már hideg sörrel oltotta szomját mire háza elé értünk. Nem időztünk sokat a falucskában, mert sürgetett bennünket az idő. Sötétben nem szerettem volna a hegyi utakon bolyongani.
Amikor már biztosan tudtuk, hogy Gradac közel van, leültünk és megvártuk a naplementét.
Innen, fentről is gyönyörű.
