A ludak, kacsák tépése mindenütt női munka volt, amit többnyire zárt helyen, istállóban, színben végeznek. Hívnak hozzá segítséget, rokont vagy szomszédasszonyt, akinek a munkáját viszonozzák. Kis székre ülve a libát térdük közé szorítják hasával felfelé, mert ott kezdik a tolltépést
A topolyai Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományápoló és Néprajzkutató Társulat hagyományaink éltetésére törekszik, s ennek jegyében több, régen kalákában végzett munkát, hagyományos disznóölést, kukoricafosztást, és legutóbb libakopasztást szervezett.
A legfiatalabb generáció már csak a tájházak tisztaszobáiban láthat tollal tömött vánkost, dunnát, szerencsésebb esetben a nagyszülők, dédszülők otthonában. Arra pedig, hogy a libakopasztás, libatömés létező tevékenység, csak az aggódó állatvédők hívják fel a figyelmet. A legújabb hír azonban az, hogy a támadások ellenére megtörténhet, hogy hungarikummá nyilvánítják a libamájat és a magas pehelytartalmú libatollat. A változtatással e két termék megfelelő rangra emelkedhet. A minőségi pehelypaplan keresett a nyugati világban, egyaránt tömik ülőgarnitúrába és téli sportruházatba, sőt, első osztályú lúdtollból készülnek a legjobb tollaslabdák is.
Vajon a libakopasztás kihalófélben van vagy még él környékünkön? – tettük fel a kérdést Simon Juliannának, a rendezvény szervezőjének.
– Vannak vidékek, amelyeken az idősebb korosztály még megkopasztja a libát, és a tollat eladja, hogy egy kis pénzhez jusson. Bánátban, ahol több a legelő, ott több a liba is. Valamikor, több mint negyven évvel ezelőtt, talán hétévesen kopasztottam az első libát, akkor szólított maga mellé az édesanyám. Figyelmesen néztem a keze járását, mert bizony nem mindegy, hogy melyik irányban tépik ki a liba tollát, és az is fontos, hogy mikor kezdik el a kopasztást. Az első tépést 12 hetes libán végzik, a másodikat hat hétre rá, és ha korai a liba, akkor harmadszor is megtépik az év folyamán.
Egy kifejlett szárnyas húsz-huszonöt dekagramm tollat ad, amelynek harminc százaléka minőségi pehely
Julianna Lőrincfalván (Terján) született, évekig Csókán élt, de a topolyai asszonyok között is akadt, aki ügyesen tépte meg a libát. A Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat tagjai felelevenítették ezt a ritkaságszámba menő tevékenységet, s munka közben előjöttek a régi gyermekkori emlékek: valamikor, még a múlt század ötvenes éveiben is, a kislányoknak az volt a dolguk, hogy libát őrizzenek. Legelőre vagy búzatarlóra hajtották a libákat, és csak akkor volt szabad hazahajtani őket, amikor megtömték a bendőjüket. A módosabb családok libapásztorokat is fogadtak, ily módon a szegény gyerekek korán pénzt kerestek a konyhára.
– Most a kopasztást csupán a felelevenítés jegyében végeztük, s öröm töltött el bennünket, amikor rájöttünk, hogy amit egyszer jól megtaníttattak velünk, azt nem lehet elfelejteni. Örültünk annak is, hogy az unokáink is meglátták, hogy miből készült a mi régi pihe-puha párnánk, amiben mostanság is jót hancúroznak a mamánál. Mert a fiataloknál ma már mindenhol műszál, esetleg gyapjú van az ágyneműben, de azt sem árt tudni, hogy a nyugati piacon nagy értéke van a pehelypaplannak – mondta végül a topolyai hagyományőrző civil szervezet programszervezője.
A toll ágyneműben való használata ősi kelta–germán szokás, tőlük vették át a rómaiak. Plinius „Historia naturalis”-ában az elpuhultság jellemzésére említi, hogy vannak, akik tollal töltött párnákon alusszák ki napi fáradalmaikat. A középkorban még ritka lehetett a „tollas ágy”, az ágynemű inkább állatbőrökből, nemezből, csergéből állt. Hozzánk minden bizonnyal Németországból került át ez a kényelmi kellék. A 18. századi források már gyakran emlegetik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit is. Ugyanakkor a tollal, pehellyel tömött párnákból, dunnákból rakott magas ágy a tisztaszobában a vagyonosság egyik jelzőjévé vált. A szakirodalomból az is kiderül, hogy a magyar tollkivitel a 18. század végén már jelentős volt, értéke a 19. század folyamán többszörösére nőtt. 1802-ben csaknem 1800 bécsi mázsa ágytollat vittek ki az országból. A tollnak mintegy 90%-át az Alföldön gyűjtötték. Minőségében ott is adódtak táji különbségek. Legfinomabb, első osztályú minőséget csak a magyar parlagi ludak adtak. Szeged, Kistelek, Majsa környékén termett a legjobb minőségű toll. A tollkivitelt cseh- és morvaországi, főként prágai zsidó kereskedők szervezték meg, s tartották sokáig a kezükben. A háztartások tolligényét jelzi, hogy egy-egy dunnába 7-8 kg pehelytollat, egy-egy párnába pedig 2-2,5 kg fosztalékot tesznek. A leánynak átlagosan hat párnát és két dunnát adtak, s a legény is kapott nősüléskor egy-két párnát meg egy dunnát. Ez olyan norma volt, amit a szegényebb családok is igyekeztek megtartani. Módos helyen azonban több ágyneműt, párnát, dunyhát vittek lakodalom előtt az ágyvivők. Legtöbb vidéken a libatollat, pelyhet akkor kezdték el gyűjteni az anyák, amikor a leányuk megszületett. Békésen a menyasszonyok hozományához 8 párna, 2 dunna, 2 paplan, 2 derékalj tartozott az 1900 és 1950 közötti időkben.
A liba és a kacsa levágásakor még a szárnyakat sem dobták el, hanem meghagyták tollseprőnek, amivel kenyérsütéskor a hamut, faszenet söpörték le a kenyérről. Fosztáskor a lúdtollakból 10-15 hosszabb tollat kiválasztottak, ezekről csak félig szedték le a pelyheket, és zsineggel összekötve kenőtollat készítettek belőlük. Ezzel kenték fel a zsírt, a vajat a lángos és a különböző sült tészták, kalácsok tetejére, illetve a tepsi aljára.
