Valami mozgolódik a szerbiai politikai színtéren. A korábbi évek tapasztalatából kiindulva pedig nagy valószínűséggel hamarosan választások lesznek. Annak ellenére is, hogy az ország mérvadó szakértői az ellenkezőjéről beszélnek. Mert az, hogy az ellenzék ilyen irányú készülődésbe kezdett, még csak hagyján, tulajdonképpen a többpártrendszer egyik definíciója szerint az ellenzék célja hatalomra kerülni, tehát ők csak a dolgukat teszik. Feltűnő viszont a tolongás a hatalmi oldalon.
Szabadkától Nišig naponta jelentenek be újabbnál újabb külföldi beruházókat, potenciális munkahelyek százait helyezik kilátásba. Emellett a két örökmozgó miniszter, a szocialista Mrkonjić és a demokrata Oliver Dulić folyamatosan az épülő autópálya mentén turnézik, amely valószínűleg „határidő előtt” elkészül.
Ebben a titkolt előválasztási harcban a Szerb Haladó Párt jár az élen. A Tomislav Nikolić vezette „megújult radikálisok” a fenti definíció szellemében egy dologra törekszenek: tíz év után végre megszerezni a hatalmat. Ehhez próbálnak minél szélesebb frontot kialakítani, minél több pártot bekapcsolni választás előtti szövetségükbe. Régi – kilencvenes évekből származó – bűneiket levezekelendő, a haladók különösen szép szavakkal szólnak a kisebbségi pártokhoz, közülük is elsősorban a Vajdasági Magyar Szövetséghez. Többször is elhangzott Nikolić szájából, hogy ha ők alakítanak kormányt, a kisebbségek abban igen komoly helyet kaphatnak, legalább egy miniszteri posztot, amely a haladó pártvezér szerint akár a belügyminiszteri szék is lehet.
Az SZHP szempontjából e toleráns megnyilvánulás két célt is szolgál. Ezek egyike a régi bűnök lemosása. Erre azért van szükség, mert átkeresztelhették ugyan a pártot, változtathattak retorikájukon, szajkózhatják immáron ők is a képzeletbeli Nagy-Szerbia helyett az EU nevét, azért a polgárok – elsősorban a kisebbségekhez tartozók – tömegei nem felejtették el, hogy Nikolić például önkéntesként járt 1992–93 környékén a horvátországi hadszíntereken. Ezért igyekeznek minél hitelesebben közvetíteni, hogy a haladók nem azonosak a radikálisokkal.
A régi bűnök lemosásán kívül sokkal gyakorlatiasabb célt is szolgál a toleráns, európai hangvétel. Az előző kormány megalakulása óta a szerbiai politikai színtér gyökeresen átalakult. A demokrata-szocialista frigyet követően Ivica Dačić jócskán megreformálta a Milošević-pártot, ugyanakkor megtörtént a radikálisoknál is ez a bizonyos szakadás. Ennek következtében olyan helyzet állt elő, hogy egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag mindenki mindenkivel szövetkezhet, kormányozhat. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint az egyre szorosabb Tadić–Dačić koalíció és a köréjük tömörülő kisebb pártok szövetségét csakis egy nagyon széles ellenzéki társulás taszíthatja le a trónról. Nikolićnak ezért mindenkire szüksége van, kicsikre, nagyokra. A VMSZ esetében pedig tulajdonképpen annyi történt, hogy kihasználta a repedéseket a hagyományos DP–VMSZ szövetség falán, és felajánlkozott.
Az ajánlat jól jött a VMSZ-nek is, amelyet a Demokrata Párt évek óta tűzzel-vassal igyekszik vazallusává tenni és bekebelezni, hasonlóan a vajdasági horvátok pártjához, amely ma már gyakorlatilag nem is létezik önálló politikai erőként. E küzdelem során a DP minden eszközt bevetett. Szabadkán Koštunica Szerbiai Demokrata Pártjával szövetkezett, hogy a magyarokat „kidobhassa” a hatalomból, Zentán pedig a Rácz Szabó László vezette Magyar Polgári Szövetséggel lépett koalícióra ugyanezen cél érdekében. A magyar választótestületbe való betörési kísérlet csúcsa pedig egy, a DP által támogatott listának a magyar nemzetitanács-választásokon történt elindítása volt. Tulajdonképpen úgy is nézhetjük, hogy saját arculata, bázisa, befolyása megőrzése érdekében a VMSZ lépéskényszerbe került, egérutat kellett találnia a demokrata szorításból. Ehhez jött kapóra az immár az EU által is elfogadott és a szerb választótestületen belül is egyre népszerűbb Szerb Haladó Párt.
Nyilvánvaló – és ezt a Magyar Szónak nyilatkozó Nikolić is így látja –, hogy a VMSZ, amely a nézeteltérések ellenére is a hatalmi koalíció része, nem fog semmilyen választás előtti szövetségre lépni a haladókkal. Ezt a jelek szerint csupán a DP-hez közelálló belgrádi sajtó igyekszik elhinteni a közvéleményben. Miután azonban kiírják az új választásokat, ilyen akadály nem lesz. Persze kérdéses az is, hogyan fogadnának az egyébként nem felejtő és konzervatív vajdasági magyar szavazók egy ilyen majdani koalíciót.
Tény, hogy a haladók – miután bizonyítaniuk kell – valószínűleg sokkal korrektebben viszonyulnának a VMSZ-hez és úgy általában a kisebbségi kérdésekhez is, mint a hatalomtól kissé megittasult és az őket nem érintő kérdéseken átlépő demokraták. Az is tény, hogy a VMSZ-nek a céljai megvalósítása érdekében olyan partnert kell keresnie, amely egyenrangú félként kezeli. Minden egyéb azonban rejtély és a jövő zenéje. Az is, hogy mikor lesznek választások, az is, hogy a VMSZ önállóan vagy koalícióban indul-e, az is, hogy ki nyeri ezeket a választásokat, és az is, hogy végül ki lesz képes kormányt alakítani.
