Illusztráció (Dávid Csilla felvétele)
Már többször is vétettem a közlekedési szabályok ellen, büntettek már meg gyorshajtásért, egy éjszakai sörözés után bevonták az engedélyem és pénzbírságot is fizettem, de lehet, hogy teli vonalon is előztem, mindennek ellenére a szigorú bírságok híve vagyok.
Emlékeznek még kedves autóvezető olvasók azokra az időkre, amikor nevetségesen alacsonyak voltak a büntetések, olyannyira, hogy már meg sem kellett állni a rendőrnek, csak lassítani és a félig nyitott ablakon kinyújtani az aprópénzt? Mert a kilencvenes években ilyen is volt. Később kissé szigorítottak a törvényen, de nem eléggé.
A legújabb közlekedésbiztonsági törvény láttán nagyon sokan, közöttük jómagam is, noha ismétlem, a szigorú bírságok híve vagyok, nyeltünk egy nagyot és halkan ugyan, de kissé szidtuk a törvényhozót. Ugyanakkor sokan örültünk a szigorításnak, mondván, végre rend lesz az utakon, mindenki betartja a sebességkorlátozást, különösen lakott területen, senki sem ül ittasan a kormánykerék mögé és egyéb vétséget sem követ el.
Mert ha igen, akár börtönbe is kerülhetünk. Például ha többet ittunk a kelleténél és közlekedési balesetet okozunk, akár másfél hónapra is elítélhetnek bennünket.
A megengedett véralkoholszint 0,3 ezrelék, de ha 2 ezreléknél több, az eredeti törvény szerint, a baleset súlyosságától függően 15-45 napra ítélhető el a vétkes. Tavaly, még a jogszabály meghozatala előtt több mint 33 ezer ittas vezetőt fülelt le a rendőrség. Ha ezeknek csak mondjuk a húsz százaléka érdemelné meg a börtönbüntetést, a meglévő fegyházakat bővíteni kellene, vagy újakat építeni. A belügyminiszter javaslatára ezért módosították a törvényt, enyhítettek a büntetésen, így a vétkes százezer dinártól százötven ezer dinár pénzbírsággal is megúszhatja. A kormány azzal indokolta a változtatást, hogy a börtönökben nincsen elég hely, meg aztán az államnak csak pénzébe kerülne a józanodó foglyok etetése, ezért sokkal egyszerűbb, ha fizetnek. És az sem mellékes, hogy ez a pénz az állam kasszáját gyarapítja.
A minap olvastam, hogy Momir Bulatović, Milošević egyik volt kedvence, Montenegró volt elnöke, sőt az államközösség kormányzója gépkocsijával Belgrádban hátulról belefutott egy taxiba. A rendőrök elvégezték a helyszínelést és megállapították, hogy Lepi Bule – ahogyan annak idején sokan becézték – alig áll a lábán. De nem az ijedségtől, hanem attól az alkoholmennyiségtől, amelyet előzőleg „ismertetlen tettesek” beléje kényszerítettek. A rendőr fújatni akart vele, ám ő ezt megtagadta. És megtagadta a vérvételt is. Az újság szerint erre a törvény értelmében joga van. Az úriembert bekísérték a fogdába, ahol kilenc órán át józanodott. Jól kialudhatta magát. Valószínűleg fájó fejjel hagyta el a rendőrállomást, de azt hiszem, ennek az esetnek különösebb következménye nem lesz. Egyrészt azért, mert Bulatovićról van szó – mégis az ország kormányfője volt egykoron –, másrészt azért, mert senki sem állapította meg a véralkoholszintjét. Mondhatja azt, hogy leesett a vércukorszintje, ezért szédelgett, amikor nekihajtott a taxinak.
És hány ilyen eset volt már, van és lesz is.
Hozzám biztosan nem lesz ilyen kíméletes sem a hatóság, sem a törvény, ha véletlenül leesik a vércukorszintem.
De térjünk vissza a törvényhez és annak alkalmazásához. Először is saját tapasztalatomat mondom el. A főutak mentén, a városokban, a falvakban szemlátomást több a rendőr, ami nem baj, csak az a baj, ha folyton leállítanak anélkül, hogy bármilyen szabálytalanságot vétettem volna. Mivel gyakran időre kell a célponthoz érnem, a gyakori ellenőrzés miatt kénytelen vagyok gyorsabban hajtani a megengedettnél.
Képzeljünk el egy üzletembert, aki többmilliós üzletet kellene, hogy lebonyolítson, de ha késik, a vetélytársa megelőzheti. Kártérítést kérhet-e ő a belügyminisztériumtól, a kormánytól, az államtól az elvesztett üzlet fejében, ha Újvidék és Niš között ötször állította le a közeg teljesen alaptalanul? Aligha.
De majd ennek az ideje is eljön egyszer, úgy, ahogy az európai országokban el is jött. Egy példát mondok. Ismerősöm Németországban él, és egy alkalommal unokahúgát kellett sietve a repülőtérre fuvaroznia. Sietségében áthajtott a piroson. Tudta, hogy megbüntetik, ám postaládájába nem a befizető csekk érkezett, hanem egy kedves levél, amelyben a rendőrállomás főnöke megkérte, hogy fáradjon be az őrsre. Kissé dühösen lépett be az épületbe, de gyorsan megnyugtatták.
– Uram, ön egy hölggyel ült az autóban. Nem tudjuk, hogy a hölgy a felesége-e vagy sem. Ha kiküldjük a büntetést a fényképpel együtt és ezzel családi botrányt okozunk, ön bepörölhet minket.
Így a német rendőrök. Mellesleg a büntetések ott is hatalmasak, de a bérek is a mi béreinkhez viszonyítva. És senki sem tiltakozik a magas büntetések miatt, inkább betartják a szabályokat.
Tény, hogy – legalábbis a belügyminiszter adatai szerint – amióta Szerbiának új közlekedésbiztonsági törvénye van, több mint harminc százalékkal csökkent a közúti balesetek száma, a halálos kimenetelű baleseteké pedig húsz százalékkal. Ez is haladás, de mély meggyőződésem, hogy a balesetek száma még inkább csökkenne, ha a közutak kifogástalan állapotban volnának, nem kellene a kátyúkat kerülgetni, ha az útjelző táblák figyelmeztetnének az esetleges veszélyre, ugyanis ilyen alkalmi táblákat nemigen látok, például akkor, amikor foltozzák az utcákat a városban és néhány centiméter mély kockákat vágnak ki az aszfaltból…
A közlekedés biztonsága nem csak attól az embertől függ, aki a kormánykerék mögött ül, az ostor mégis szinte mindig csak rajta csattan.
