A kormány alelnökének bejelentése szerint október elsejével a szerbiai nyugdíjasok több mint háromnegyede részesül egyszeri, ötezer dináros segélyben. Segélyt mind a négy nyugdíjas kategóriához tartozók kapnak, amennyiben havi járandóságuk nem haladja meg a 29 999 dinárt. A Nyugdíj- és Rokkantsági Biztosítási Alap nyilvántartása szerint segélyt kap 1 098 902 munkásbiztosított, 46 772 önálló tevékenységbeli, 223 513 földműves és mintegy 10 000 katonai nyugdíjas. Összesen 1 379 187-en, vagyis a nyugdíjasok mintegy 77 százaléka.
Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy milyen társadalomban élünk, amikor hajlott korban, a becsülettel ledolgozott évek után az ország nyugdíjasainak jelentős hányada állami támogatásra szorul, hogy meg tudja vásárolni a közelgő téli időszakra a legszükségesebbeket. A kérdés megválaszolása több szempontból is előzetes magyarázatra szorul.
Induljunk ki abból, hogy több okból kifolyólag (ezeket ne firtassuk) az ország gazdasága romokban hever. Az államkassza kiürült, külföldi hitelekből és kölcsönökből pótolják a minden eresztésében léket kapott költségvetés hiányát. A munkaképes lakosság jó része munkanélküli, vagy a szürke gazdaságban keresi meg magának és családjának a betevő falatra valót. Ezek, ha egyszer majd elérik a nyugdíjkorhatárt, nem sokkal számíthatnak többre (ha egyáltalán meg lesz hozzá a kellő járulékokkal lefedett szolgálati éveik száma) az akkor éppen aktuális legalacsonyabb nyugdíjnál. Ők lesznek azok, akik a mindenkori nyugdíjas társadalom egyre népesebb csoportját képezik és a mindenkori kormányok könyöradományaira szorulnak. Ezek azok az okok, amelyekből kifolyólag, de nem alaptalanul a nyugdíjak átlagának csökkenéséről (akár 30-40 százalékig is), a bérek átlagához való hasonlításakor beszélnek. Ne tévesszük szem elől, hogy az idén januárban az átlagnyugdíj a bérek átlagának még 71,1 százaléka, júliusban pedig már csak 62,8 százaléka volt. Nem kis köze van ehhez az ellátmányban részesülők száma folyamatos növekedésének.
A mostani nyugdíjjogosultak közül a férfiak esetében mindössze 36,8 százalék rendelkezik 40 évnyi, vagy ettől több szolgálati idővel. A nők esetében 35 évvel, vagy ettől több szolgálat idővel 44,4 százalék rendelkezik. Az önálló tevékenységbeli nyugdíjasok közül, akiknek nagy részét ma még a valamikori iparosok képezik, a férfiaknak már csak 26,2 százaléka, a nőknek pedig 36,7 százaléka rendelkezik a mi viszonylatainkban egy elfogadhatónak mondható nyugdíjat szavatoló, kellő számú szolgálati évekkel. Az ugyancsak a nagy számú földműves nyugdíjasnak pedig, a mindkét nemhez tartozók nem sokkal több, mint 0,2 százalékánál mutatható csak ki, hogy megvan a járulékokkal lefedett megfelelő szolgálati éveik száma.
Az ilyen struktúrájú nyugdíjas közösségben dominál tehát azoknak a száma, akik jóval az előirányzott idő alatt teljesítették szolgálati éveiket. Ennek kiváltó okába megint csak ne nagyon bonyolódjunk bele, mert mindennemű számítgatás alapját a statisztika képezi. Ezt leegyszerűsítve derül ki, hogy egy átlag nyugdíjasnak 200 euró körüli dinárösszegből kell megélnie, olykor még segíteni is a munkanélküli gyerekeit. Hát ilyen társadalomban élünk mi ma.
A számok könyörtelen világából kanyarodjunk vissza a szomorú valóságba. Jól kalkulált a kormány akkor, amikor felemelte a segély várományosainak cenzusát. Bár az államkasszából jóval többet – mintegy 6,9 milliárd dinárt – kell feláldoznia, a nyugdíjasok a segélyt nagyon gyorsan elköltik jórészt hazai áru vásárlására – élelemre, ruházkodási cikkekre, tüzelőre – amit a hazai gazdaság is elő tud állítani, így az ágazatok közvetett támogatásban részesülnek, de a forgalmi adó és más terhek révén az állami költségvetésbe is visszafolyik valamicske a kibocsátásból. Állam bácsinak tehát nem is annyira a nyugdíjasokon esett meg a szíve, hanem rajtuk keresztül a hazai ipart és közszolgáltatási rendszert támogatja.
Egyébként most történik meg először, hogy bár csepp a tengerben, segélyben részesüljenek azok a nyugdíjasok is, akiknek járandósága jóval meghaladja az átlagnyugdíj összegét. Szegénységünk újabb bizonyítéka ez.
