Több mint öt évet töltött Tápi Lajos a szabadkai Magyar Főkonzulátus vezető konzuljaként Szabadkán. A vezető konzult úgy ismertem meg, mint akinek soha sincs rossz napja. Mosolyog, azonnal intézkedik, udvarias és segítőkész. Ideérkezésének első benyomásairól és az itt töltött évekről beszélgettünk.
Mielőtt Szabadkára helyezték, járt-e ebben a városban?
– Ahhoz a magyarországi korosztályhoz tartozom, akik úgy szocializálódtak – 1990 előtt –, hogy ha nem volt családi kötődésük, ha a munkájuk nem kötötte őket a határon kívül élő magyarsághoz, akkor bizony nagyon keveset tudtak az elszakított nemzetrészekről. Az én munkám is másfelé szólított. Kizárólag német nyelvterületen dolgoztam az elmúlt 35–40 évben. Szolgáltam Kölnben, Bonnban, Münchenben, részben Bécsben is, de a határon kívüli világba nem kóstoltam bele. Az én családom egy „erős áramú dinasztia”. Az édesapám transzformátorok kivitelezésével foglakozott a Ganz Villamossági Művekben. A lánytestvérem pedig – annak ellenére, hogy hölgy – erősáramú villamosmérnök és forgó gépeket tervez. Ő állt kapcsolatban a Severrel, az édesapám pedig a hatvanas években transzformátorok szerelésével, telepítésével foglalkozott az egykori Jugoszlávia területén. Akkor nekünk ez nagy szó volt, mert hozta haza az akkori jugoszláviai jólétből azokat a dolgokat, amikről mi Magyarországon akkor még csak álmodozhattunk.
Ideérkezésekor milyennek látta Szabadkát?
– 2000-ben jártam először a városban, akkor még csak tervezték a külképviselet megnyitását. Szabadka nekem már akkor élhető, barátságos, a magyarság minden jellegzetességét magán hordozó város képét mutatta. A szép alföldi mezővárosok sorába illeszthetőnek tartottam. Én mindig nagy állomáshelyeken dolgoztam. Tizenegy pályázó volt a szabadkai vezető konzuli helyre és örültem neki, amikor kiderült, hogy én nyertem el ezt a megbízatást. 2005 májusában jöttünk ide a nejemmel. Főleg a feleségemben volt szorongás. Én viszont össze tudom hasonlítani az öt évvel ezelőtti képet a városról. Amikor jöttünk be a palicsi úton, akkor nem nem volt egyetlenegy óriásplakát sem, jóval kevesebb volt a városközpontban a bank, ennek ellenére sokkal pezsgőbb volt a korzó. Több volt a szórakozóhely, a színház építése nem tette tönkre a város hangulatát, és ez a mediterrán, élni tudó, élni akaró hangulat 2005-ben erősebb volt, mint most. Látszik tehát a városképen is a változás, az hogy a nyugat-európai cégek keresik a helyüket ezen a piacon. Én ezeket a változásokat kifejezetten pozitívnak tartom.
Sokat utazott, volt alkalma megismerni ezt a régiót. Most milyennek látja a délvidéki magyarságot?
– Valóban volt alkalmam megismerni a délvidékieket. Ami engem nagyon megfogott, hogy itt tudatos, a magyarságot reprezentáló politizálás folyik. Fájdalomra, sérelemre ugyanis nem lehet jövőnket építeni. Képes volt a délvidéki magyarság két nagy téma köré, a magyar önrendelkezés és a kettős állampolgárság ügye köré szerveződni. Nem véletlen, hogy az anyaország ezt példaértékűnek tartja. A történelmi hátrányból az érintettek jövőképet tudtak kovácsolni.
Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
– Úgy látom, hogy jó időben voltam itt. A délvidéki emberek szeretetét és barátságát viszem magammal. Ennyi szeretetet talán még sehol sem kaptam, mint itt. Természetesen barátságok is kötődtek, tagja vagyok a Spartacus öregfiúk teniszcsapatának, úgyhogy vissza fogok ide járni. Néhányan már arra is rá akartak beszélni, hogy települjek át. Úgy gondolom, hogy egy nagyon szép helyen fejeztem be a szolgálatomat. Minden tekintetben elégedett lehetek.
Az idén megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést is.
– Igen, Sólyom László volt köztársasági elnök munkám elismeréseként tüntetett ki ezzel.
Hogyan tovább?
– Visszamegyek Budapestre, de még nem tudom, hogyan folytatom. Az biztos, hogy nem kívánok eseménytelen nyugdíjas életet élni. Hívnak az egyetemre tanítani, hívnak tanácsadónak... Ha nem is olyan intenzitással, mint ahogyan az elmúlt éveim teltek, de biztosan dolgozni fogok.
