Demus Borbála végre megkapta az édesapja rehabilitálásáról szóló végzést
Amikor 2009 júliusában megkezdtük az 1944-es áldozatok tömegsírjainak a felkutatását, az egyik ilyen helyszínhez a martonosi Holló Ferenc kalauzolt el. Miközben a Magyarkanizsa alatti töltés Tisza felőli oldalán szúnyogfelhőben törtettünk előre a kétméteres csalánerdőben, Holló Ferenc elmesélte, amit nővérétől a tragédia után megtudott – hisz édesapjuk elhurcolásakor ő csupán négyéves volt.
– A martonosiak mind holttá nyilvánították a kivégzett hozzátartozóikat, pedig nem volt egyszerű, mert meg voltak hamisítva a halotti anyakönyvi kivonatok, mindegyiken más dátum szerepelt. A rehabilitáció mégis elakadt, mert ha elismerik a tényeket, akkor bebizonyosodik, hogy itt népirtás történt, nemzeti alapon, bírósági ítélet nélkül – mondta akkor Holló Ferenc.
A minap a nővére, a horgoson élő Demus Borbála keresett meg azzal a hírrel, hogy rehabilitálták az édesapjukat.
– A harmadik bíró foglalkozott az üggyel, amióta az ügyvédünk, Žarko Pavlov elindította. Az első félretette a kereseteinket, a második elintézte Forró Lajosét, a harmadik pedig végre a miénket és még egy martonosi családét is – mutatta Demus Borbála a bírósági végzést.
Forró Lajos történész (és még sok más martonosi utód) 2008 márciusában adta be a kérelmet nagyapja rehabilitálására, és 2009. december 31-én kapta meg a végzést. Id. Holló Ferenc ügyében 2010. szeptember 10-én mondta ki a szabadkai Felső Bíróság, hogy elfogadja ifj. Holló Ferenc kérelmét, és megállapítja, hogy édesapja politikai és ideológiai indíttatású üldözés és erőszak áldozata lett.
Holló Ferenccel erre kerestük a tömegsírt
Az indoklás szerint id. Holló Ferencet mint népellenséget 1944 novemberében kivégezték Martonoson, holott nem volt megszálló, sem kollaboráns. „Az élettől ideológiai vagy politikai hovatartozás miatt történő megfosztás megengedhetetlen gaztettnek minősül, és az alapvető emberi jogok és szabadságjogok megsértését jelenti. A már elhunyt Holló Ferenc rehabilitálása iránti kereset megalapozott” – mondja ki határozottan a végzés.
– Az úgynevezett magyar megszállás idején, a három év alatt Martonoson egyetlen szerb sem esett áldozatul, tehát nem volt miért bosszút állniuk, nem volt mit megtorolni, mégis megtorlásról beszélnek. A falunak kétharmada magyar, egyharmada szerb volt akkor, mi a szerb részben laktunk, ismertem a gyerekeket, felnőtteket. Addig nem is féltem tőlük. Ketten jöttek be édesapámért, éjszaka, erős fiatalemberek, név szerint ismertem őket. Ordítottak édesapámra, kiforgatták a zsebeit, ácsceruza volt benne. Nem lesz neked már erre szükséged, mondták. Már akkor ütlegelték, amikor rángatták ki. Mindennap vittünk neki enni, úgy emlékszem, három hétig voltak a martonosi városháza pincéjében. Minket, gyerekeket egy ember, mindenki Csengős Nikolának hívta, kétszer-háromszor leengedett. Tizenegy éves voltam, fel se fogtam, amit láttam. Édesapám az egyik kezével nem tudott fogni, és karika volt az egyik szeme alatt. Mások csak ültek vagy feküdtek a szalmán. Arra is emlékszem, melyik sarokban feküdt az apátplébános. Apánk felállt, körülcirógatott bennünket. Az utolsó estén még vittünk neki vacsorát, 4 órakor, tél volt, már sötétedett. De a kosarat visszakaptuk úgy, hogy nem hiányzott belőle semmi, és tele volt tömve szalmával.
Borbála szerint a pincében lévők tudhatták, mi vár rájuk. Egy teherautó fordult be a faluba, egyenruhások ugráltak le róla, mintha oroszul is beszélgettek volna.
– Hogy mikor szereztünk tudomást a történtekről? Másnap reggel, elzavartak, amikor vittük a reggelit. Azt mondták, ne keressük őket, mert mi is oda juthatunk. Kérdezni, beszélni se volt róla szabad. Mi továbbra is ott laktunk a szerbek között, egy rendes asszony elmondta anyukámnak, hogy ő tudja, mi lett a sorsuk, de nem mondhatja el, mert megölné a férje. Mindenféle találgatások elhangzottak, de voltak, akik hallották a lövéseket.
Borbáláék naponta találkoztak azokkal, akik elhurcolták édesapjukat, az édesanyjuk azonban sose mondta nekik, hogy vonják őket felelősségre, kérjék tőlük számon az édesapjukat. Csak ifj. Holló Ferenc jött ki akkor a béketűrésből, amikor az egyik hóhér azt vágta a fejéhez: megöltem apádat, megöllek téged is.
Miután a Holló testvérek Žarko Pavlov ügyvéd segítségével kérelmezték édesapjuk rehabilitálását, a bizonyítási eljárás során kiderült, hogy id. Holló Ferenc 23 társával együtt 1944. november 21-éig volt a martonosi városháza pincéjében, majd nyomuk veszett. Szerencsétleneket mindenféle bírósági eljárás nélkül tartották fogva, és végezték ki. A szabadkai Felső Bíróság végzése kijelenti: semmiféle olyan eljárás nem folyt, ami megerősítené Holló Ferenc és társai esetleges felelősségét. Rövidített eljárásban, a bírósághoz és a védelemhez való jog szavatolása nélkül likvidálták őket – koholt vádak alapján.
A Holló testvérek – sorstársaikkal egyetemben – mélységes gyászban és bánatban eltelt évtizedekig vártak erre a megállapításra.
Édesanyjuk mindig azzal nyugtatta őket, hogy a Jóisten majd igazságot fog szolgáltatni.
Szolgáltatott?
Erre a kérdésre hosszú hallgatás volt a válasz.
Például ezzel a végzéssel?
– Nekünk nem, de az ő igazságukat kimondja: nem igaz, amit rájuk fogtak, hogy vérengző magyarok. Nincs az, ami kárpótolná a hiányukat, de ne maradjon bélyeg azokon, akiket ilyen módon irtottak ki – mondta Demus, született Holló Borbála.
Ne maradjon, egyikükön sem.
