Az a legfontosabb, hogy együtt vannak: Jolánka néni és Ferenc bácsi (Fotó: Miskolci Magdolna)
A kukoricát dobálták éppen, hogy letakarhassák az eső elől. Csak még ezt a talicskányit befejezzük – mondták, határozottan visszautasítva a felajánlott segítséget. Összeszokott mozdulatokkal rakosgatták a csöveket, aztán letakarták a kazal tövében maradt kupacot. Majd holnap befejezik. Kell a takarmány, mert kecskéjük van. Egy meg egy – nevettek.
A fűtetlen szobában Ferenc bácsi nagykabátot vetett a hátára. Kimelegedett a kinti munkában, vigyázni kell. Azután mégis gyorsan lekerült róla a nagykabát, mert a harmonika pántját nem tudta átvetni rajta.
– Szereti a muzsikát? – mosolygott gyengén látó szeme.
Ki ne szeretné? És különben sem mindennapi élmény harmonikaszó mellett riportot készíteni.
Vér Ferenc és felesége, Jolánka negyvenöt éve ütik-verik együtt a világot. Mindkettejüknek a második házassága ez.
– Hosszú történet, de elmesélem. Szabadkán laktunk, tízen voltunk testvérek, de nagyon rossz körülmények között éltünk, mert apánk ivott. Az idősebb testvéreim otthagyták a házat, és néha mi is, mert apánk mindenkit szétzavart. Mentem volna én is, de hat kisebb volt még otthon. Mi lett volna velük, ha én nem keresek? Mindig odaadtam édesanyámnak a pénzt, ennek ezt vegyen, annak azt. Egyszer eldöntöttem, hogy most magamnak veszek, kenderkabátot. Kenderzsákból volt a kabát. De hát a másiknak is hiányzott ez meg az. Katona voltam, amikor írt a nővérem, hogy találtak nekem egy kis menyecskének valót. Szemre szép is volt, de bár ne ismertem volna meg, mert négy és fél év után elűzött a háztól. Az ő házában laktunk, a kisfiam tartott vissza, végül mégis el kellett mennem. Ott maradt mindenem, még kenyérre is kölcsön kellett kérnem – mesélte Ferenc bácsi.
– Őneki is hasonló baja volt – nézett a feleségére –, hogy szegény volt. Én hét évig és két hónapig éltem egyedül, ő négy évig. Mikor megismertem, addigra már lett egy kis földem, lovam, kocsim. Eladtam a kis birtokomat, idejöttem Horgosra.
– Mindent mondtak róla, csak hogy szétválasszanak bennünket, de anyámnak is megmondtam, hogy én látom, jó ember, nem iszik, rendes hozzánk. Együtt neveltük fel a lányomat – kapcsolódott be a beszélgetésbe Jolánka néni.
Ő 71 éves, a férje 81 éves. Első házasságukból született gyermekeik, unokáik távol vannak, ők kevéske földműves-nyugdíjból éldegélnek.
– Az nem sok, de nagyon meg vagyunk elégedve, mert legalább rendszeresen érkezik. A kertben megtermeljük, amit lehet, hogy ne kelljen megvenni. Dolgozgatunk. Mindig keményen dolgoztunk. Földművesek voltunk, fizettük a nyugdíjbiztosítást – mesélték.
Ferenc bácsi hozzátette, hogy nem volt azért könnyű hozzájutni ahhoz a kevéske nyugdíjhoz sem, ügyvéd segítségét kellett kérni. Jolánka néni már ügyvéd segítsége nélkül is megkapta, de 2002-ben, holott 2000-et írt a végzésen. Két évet kellett várnia az első pénzecskéjére.
(Ők ugyan nem mondták el, de hivatalos adatok szerint a földműves-nyugdíj átlaga 8141 dinár. Ha ketten átlagosat kapnának, akkor is szégyenletesen kevés lenne az összeg. Csakhogy mifelénk nem átlagos, hanem jóval az átlag alatti nyugdíjat kapnak a földművesek, akik keményen végiggürcölték az életüket.)
– Hogy a kis nyugdíjból mire futja? Semmire, ami drága. Mi nem veszünk drága szalámit, csak olcsó kenyeret. És a kertben sok minden megterem – mondta Jolánka néni.
– Az igaz, hogy mindig szegényesen éltünk, de sose éheztünk. Amikor ’74-ben megvettük ezt a telket, egy nejlonsátorban laktunk, egyik felében mi, a másik felében a jószág. Bizony, egy nejlonsátor alatt kezdtük az életet – emlékezett Ferenc bácsi.
Majd vele emlékezett az öreg harmonika is.
– Csak egy évvel idősebb nálam. Ő ’28-beli, én ’29-es vagyok. Krausznak hívtak Szabadkán, a zene végett. Egy hegedűssel játszottunk, jöttek messziről megfogadni minket. Még szüreti bálban is muzsikáltam. Azután ötven évre letettem a hangszert, de most megint muzsikálok, a horgosi nyugdíjas-egyesület rendezvényein, most is készülünk a Napsugaras Őszre, hát gyakorolni kell – emelte fel újra a hangszert Ferenc bácsi.
Jó annak, akinek házi muzsikusa van – nevettünk össze Jolánka nénivel.
És jó annak, akinek a mindennapi gondok sem törlik le a mosolyt az arcáról, akinek a folyamatos küzdelmek sem törik meg a szemében a derű fényét.
– Sokan azt hiszik, hogy én vagyok a fiatalabb, mert ő meggörbült, és bottal jár. De nem az a lényeg, hanem az, hogy együtt vagyunk. Így vagyunk, megöregedtünk. Néha összeveszünk egy kicsit, aztán meg visszaveszünk. De azért még szeretjük egymást, és ez a legfontosabb – mondta búcsúzóul Ferenc bácsi.
Valóban, ez a legfontosabb.
