Firány plébános „számtanfüzete”
Október 31. d. e. ½ 11 órakor 4 kocsival jöttek Kanizsáról fegyveres erők… D. u. 3 órakor a faluban mindenfelől lövöldöztek. Fegyveresek járták az utcákat, és az otthon levő férfiakat a piactérre kísérték. A papot se kímélték. A piactéren többet ütlegeltek. Az összetereltek közül 50 embert kiválasztottak, és a falu felvégén a Tisza partjára hajtották.
Firány Lajos plébános 1938-ban került a martonosi plébániára, 1938. december 1-jétől kezdte vezetni egy kockás iskolai füzetbe Adorján évkönyvét. A fent idézett sorok, mint a keltezésből kitűnik, október 31-én kerültek bele a számtanfüzetbe.
Ez a számtanfüzet pedig kalandos úton került Repecki Veronikához.
Amikor évekkel ezelőtt Adorjánon megalakult a Katolikus Olvasókör, az akkor itt szolgálatot teljesítő Sóti Imre atya engedélyezte nekik a régi, romos hittanterem felújítását és használatát, valamint berendezését – a plébániáról kidobott bútorokkal. Miután ő távozott a faluból, az olvasókörnek is távoznia kellett a hittanteremből. Egy magánház fogadta be, könyvestül, bútorostul. Volt a kidobott bútorok között egy háromfiókos almárium is. Amikor a férfiak kicipelték, az asszonyok meg kiforgatták a fiókokat, dőlt belőlük a szemét, egérrágta papírmorzsa, döglött egér, egérpiszok… Azután az asszonyok észrevették, hogy a szemét alján még akadnak viszonylag ép, agyonsárgult papírok.
Ekkor kezdődött a sziszifuszi munka, két évbe telt, mire az épen maradt iratokat megtisztogatták.
– Könyékig koszosak voltunk, amikor kibányásztuk a papírokat a piszokból. Volt abban mindenféle dokumentum, az egyházalapítástól kezdve az összeírásokon át az adománylevelekig. Megvan a kataszteri számokkal együtt az összes egyházi föld birtoklevele. Nemcsak egyházi, hanem polgári iratok is voltak közötte, hiszen abban az időben mindent az egyház tartott nyilván. A legrégebbi dokumentum? 1863-ból származik. Nemcsak magyar nyelvű szövegeket találtunk, hanem sok latin és német nyelvűt is. Hónapokig ráült a lelkünkre, hogy mi mehetett tönkre azokban a fiókokban – mesélte Repecki Veronika az iratok előkerülésének történetét.
Szinte csoda, hogy a sok szétmállott papír között még valami épen maradt.
– Amikor mindent megtisztogattunk, akkor azt mondtam az asszonyoknak, hogy itt a mi munkánk véget ért, a mi tudásunk eddig terjedt. Adorjánnak azonban hiába kínáltam, azt a választ kaptam, hogy már annyit írtak erről a faluról. Oda meg nem vittem vissza, ahonnan kidobták. Felkínáltuk hát a Zentai Történelmi Levéltárnak. Át is vettek mindent, ott vár feldolgozásra. Az a legfontosabb, hogy közkincs legyen, minden kutató számára hozzáférhető – mondta Veronika.
Itt 5 óra körül nagy lövöldözés és ordítás hallatszott – olvasta Veronika
Három folyóméternyi iratot vett át a levéltár, azzal a kitétellel, hogy a dokumentumok rendezését követően a róluk készülő jegyzéket elküldik az anyag átadójának.
Ezekben a fiókokban nemcsak elsárgult papírlapok hevertek, hanem az élő múlt is. A gyászos idők kordokumentumaként került elő a Firány Lajos plébános szép, ma is kitűnően olvasható kézírásával készült évkönyv. Adorján múltját őrzi: 1938. december 1-jétől 1945 májusáig. Az utolsó bejegyzés szerint: „Az egyházi hatóság máj. 18-i kelettel az adorjáni plébánost Tóthfaluba rendelte. Utódja Gruik Orbán kispiaci vikárius lett, aki május 29-én elfoglalta helyét.”
Nem tudni, hogy a vikárius vajon folytatta-e az évkönyvek vezetését, de a Firány plébános által vezetett számtanfüzetben ezekkel a mondatokkal véget értek a feljegyzések.
Előtte azonban pontosan leírta, ami ’44 őszén történt. Többek között október utolsó napján.
„Az összetereltek közül 50 embert kiválasztottak, és a falu felvégén a Tisza partjára hajtották. Itt 5 óra körül nagy lövöldözés és ordítás hallatszott. Ezután hamarosan Hegyesre mentek kocsin a fegyveresek, 15-en nótázva. Nov. 1-re virradóra kalapot, kabátot, papucsot találtak a Tisza szélén. Nov. 1-jén d. u. 5 órára öt holttest tűnt elő a víz alól. Kivették őket. (B. Antal, L. István, T. István, M. Gyula, D. Lukács) Ezeket a halottakat Kanizsán temették el. Sz. Jakabot is ekkor temették, de őt a házánál lőtték agyon. A többi 45 emberről semmi hír. – Nov. 5. K. Zoltánt és F. Kelement Kanizsára rendelték, de nem jöttek vissza. D. u. 2 órakor Zenta parancsnoka, egy orosz kapitány szörnyülködését fejezte ki a történtek fölött. Nov. 7-én fegyveresek elfogták G. Antallt, Cs. Imrét és B. Istvánt, és Kanizsára vitték, ahol G. meghalt, és az adorjáni temetőben fekszik. – Nov. 22-én Kanizsáról 20 kocsin jöttek partizánok házkutatásra, és sok ruhaneműt, kerékpárt elvittek. – Nov. 29-én reggel a plébánost és négy embert Kanizsára vittek kihallgatásra, dec. 1-jén a kántort kivéve hazajöttek.”
Tíz nap múlva a kántort is hazaengedték.
Az ötven, összeterelt ember túlnyomó többségének azonban nyoma veszett.
– Az ötven ember közül egy Csúrogról jött, ide menekült a vérontás elől, és végül itt végezték ki. Egy kockás számtanfüzetben volt a kivégzettek névsora is. Ötvenet a Tiszába lőttek, egyet a saját házánál végeztek ki. Azokkal együtt, akiket Kanizsára hurcoltak, 56-ra jön ki a létszám. De aznap, 1944. október 31-én Adorjánon 51 ember halt meg. Hátborzongató, hogy két elírás utóbb elárulta a gyilkosságokat! – vett elő Veronika újabb fénymásolatokat.
„Mindenkinek, akit illet, bejelentjük, hogy a Bácskai Apostoli Közigazgatás esketési bírósága 1947. jan. 13-i ülésén megvitatta P. Anna adorjáni lakos kérelmét, hogy férjét nyilvánítsák holttá.” Holttá is nyilvánították az ókanizsai népbizottság jelentése alapján, hiszen csak így lehetett felbontani a házasságot. Az olvasókör tagjai tizenegy ilyen végzést találtak az almáriumfiókokban, de ezek közül kettő nagyon beszédes: a jegyzőkönyvvezető megtévedt, és az elhunyt kifejezés elé valószínűleg véletlenül begépelte: „ubijen”. Tehát a többi, holttá nyilvánított áldozat egyszerűen elhunyt, P. Anna férjét azonban a bírósági ítélet szerint is: megölték!
Kelt Szabadkán, 1947-ben. Amikor még suttogni sem volt szabad ’44-ről.
Most, amikor a virágba öltözött temetőkben szeretteinkre emlékezünk, emlékezzünk azokra is, akiket tömegsír, folyómeder foszt meg attól, hogy méltón lerójuk előttük kegyeletünket.
