A verbászi régi temetőben már több mint harminc éve nem temetkeznek. Akinek még élt hozzátartozója és tehetős volt, ősei maradványait átvitette az új temetőbe. Egy ideig még rendben tartották a megmaradt sírokat, majd azokat is benőtte a vadcserje. Több mint tíz éve ígérgetik a városatyák, hogy a belvárosban levő elhanyagolt területet rendezik, ám ez a mai napig nem történt meg. A jelenlegi vezetés azt ígéri, hogy két év múlva a temető helyén zöldfelület, azaz park lesz.
Bordás Győző Kertkapu című könyvéből tudom meg, hogy a város ezen részén rendszertelen és szétszórt kis temetkezési helyek voltak. A két háború között az egyházi felekezetek – a katolikus, a református, az evangélista, a görög katolikus és a zsidó felekezet – megegyeztek abban, hogy ezeket a kis temetkezési helyeket egységesítik, bővítik, rendezik és parkosítják. Ezt a munkát az író édesapjára, Andrásra bízták, aki nemcsak kertésztudományáról volt híres, hanem parképítő és térformáló képességéről is. „Jó nagy területet méretett ki apám a csatornaparti kaszálóból, mert hosszú időre, nem kevesebb mint ötven évre tervezték sírkertnek a gazdagodó városkában ezt a helyet. A papok elfogadták apám számításait, miszerint, ha a lakosság évi elhalálozása két százalék, a gyarapodás viszont ennek a duplája, és ha lakosonként öt négyzetméter terület kell ehhez, s mindamellett ezen öt vallási felekezet osztozik, s a területet kapukkal és szélesebb utakkal, mezsgyékkel illő elkülöníteni, akkor ekkora és ekkora méretűvé kell tervezni.”
Balról a borostyánnal benőtt nagykereszt, ahova a tömegsírban eltemetett hozzátartozói minden évben virágot helyeznek, ahol gyertyát gyújtanak
Még ötven év sem telt el, a polgárokat arra szólították fel, hogy halottaik maradványait vigyék át az új temetőbe.
– 1963-ban, a Szenttamási út mentén, ott, ahol már volt is temető, katolikus és pravoszláv, oda tervezték az új temetőt – mondja Huzsvár László püspök, aki 1961-től 1970-ig Verbászon papként, plébániakormányzóként szolgált. – De nemcsak a belvárosi temetőből kellett volna a földi maradványokat átvinni az új temetőbe, hanem a többiből is. Például a vasút mellett áll egy közös evangélikus és református temető, amelynek van egy katolikus része is. Tudomásom szerint oda még mindig temetkeznek. Egyébként az 1963-as felszólítás ellen jómagam is és a hívők is tiltakoztak, így még egy ideig engedélyezték a belvárosi temetőben a temetkezést. Én már nem voltam Verbászon, amikor a hetvenes évek elején az önkormányzat ismét közzétette, hogy a belvárosi temetőben megszünteti a temetkezést, és aki óhajtja, hozzátartozói földi maradványait vitesse át az új temetőbe. Ekkor többen meg is tették ezt, de sokan nem. Attól az időtől a régi temetőt a városatyák úgy kezelik, mintha az ott eltemetettek hozzátartozói beleegyeztek volna, hogy a sírokat a földdel tegyék egyenlővé, és oda parkot vagy mást építsenek.
És építettek is. A park ugyan még csak terv, de a temető egy részén, egészen pontosan a zsidó temető egy részére benyúlt a verbászi sportközpont, amely mellesleg Vajdaság egyik legszebb sportközpontja.
– Mielőtt a zsidó temetőre építettek volna, Belgrádból ideutazott a főrabbi a munkatársaival és elkészítették az itt eltemetett zsidók teljes névjegyzékét – közli velem Fischer Aranka nyugalmazott matematikatanár, aki közvetlenül a temető melletti utcában lakik. – A földi maradványok és a sírkövek egy részét átvitték az új temetőbe. Tudomásom szerint mindez a zsidó hitközség beleegyezésével történt. Férjemmel 1974-ben költöztünk ebbe a házba. Akkor még temetkeztek ide, talán még két évig. Nagyon sokan átvitték hozzátartozóik földi maradványait az új temetőbe, ennek ellenére sokáig ez is rendben volt tartva. Sőt Kasselből egy ideig csoportosan jártak ide azoknak a német tiszteknek a hozzátartozói, akik itt haltak meg. Ugyanis a temető melletti futballpályán a háború alatt fogolytábor volt. Az elhunyt SS-tiszteket ide temették, de sírhelyüket semmivel sem jelölték meg. Csupán a sírhantok jelezték nyugvóhelyüket. A kasselieknek azonban megvan az elhantoltak pontos térképe, így amikor egyszer eljöttek felkeresni hozzátartozóikat egy-egy kis névtáblával jelölték meg a sírhantokat. Vékony karócskával szúrták a földbe. Később ezek a névtáblák eltűntek, eljátszották a gyerekek. Mondom, egy ideig rendezték a sírkertet, a még itt maradt holtak hozzátartozói el-ellátogattak ide, de amikor néhány évvel ezelőtt a városi csatornahálózatot a temető mellett és azon át vezették, a földmunkával hozzáférhetetlenné tették a temetőt, a földet a sírokra túrták.
Hideg lévén, Aranka egy kabátot ölt magára és arra kér, hogy menjünk vele. Megmutatja, hol van az 1944-ben kivégzett magyarok tömegsírja.
– Én, és azt hiszem, hogy mindenki örülne annak, ha ezt a hatalmas teret az önkormányzat rendezné, de halottaink megérdemelnék, ha valamilyen formában megjelölnék a temető helyét és emlékművet állítanának az 1944-ben ártatlanul kivégzettek tiszteletére.
Ugyanez a véleménye Szabadi Károly atyának is. Ő ugyan verbászi születésű, de nem itt szolgált. Egy-két hónapja került vissza szülővárosába. A parkosítási tervről hallott, de a részletekről még nem tájékozódott. Nála beszéltük meg a találkozást Háik Árpáddal, a Szirmai Károly Művelődési Egyesületelnökével, aki szintén megerősíti, hogy a tömegsír a belvárosi temetőben van, de a vasút menti temetőben is hantoltak el kivégzetteket.
Háik Árpád: Itt vannak eltemetve a nagyszüleim
– Erről sokáig nem lehetett beszélni – vallja Haik Árpád. – Nagy ritkán a családban, de akkor is este, bezárt kapuk, besötétített ablakok mellett. Ma már ez sem tabutéma, mégsem látom azt, hogy emberi módon rendezné ezt a kérdést az ország.
Árpáddal együtt bejárjuk a temető járható részeit. Megmutatja a nagykeresztet. Ha nem mutatta volna meg, sohasem tudnám, hogy az, ugyanis teljesen benőtte a borostyán.
– Nagyszüleim is itt vannak eltemetve. Szüleim nem akarták megbolygatni nyugalmukat azzal, hogy átvigyék hamvaikat az új temetőbe. Egy ideig kijártunk a sírjukhoz, gondoztuk, de most már éveken át nem tudunk hozzájuk jutni. Ott, a Bosnyák utca mellett van a negyvennégyes tömegsír. Az ott nyugvók hozzátartozói minden évben a nagykereszthez hoznak virágot, itt gyújtanak gyertyát, mert nem tudnak a tömegsírhoz jutni.
Arról a házról, amely a sírkert sarkán áll, azt gondoltam, hogy a temetőcsősz háza. Fischer Magdaléna nyolcvanéves asszony lakik benne.
A temetőcsősz háza. Utoljára Jónás Veronika, az utolsó temetőcsősz lakott benne
– Nem ez volt a temetőcsősz háza, hanem amaz ott. A kéménye látszik. Jónás Veronika volt az utolsó temetőcsősz. Miután háza kigyulladt, kapott másik lakást, ide pedig a cigányok költöztek önkormányzati engedéllyel. Mindent elloptak a házról, de a temetőből is, amit csak el tudtak vinni. Többször is panaszkodtam az önkormányzatnál, hogy vagy engem vagy őket lakoltassák ki innen. Végül őket lakoltatták ki, ugyanis már csak a csupasz falak maradtak meg, lakhatatlanná vált a ház.
A temetőből, amit csak el lehetett mozdítani, mindent elvittek. És nemcsak a cigányok, hanem mások is. A téglát, a kerítést, a sírköveket. A márvány sírkövekért leginkább éjjel érkeztek. Kőfaragók, vagy emberek az ő megbízásukból, akik teherautókkal szállították el a drága köveket. De a kápolnák is eltűntek, és ki tudja, még mi minden.
A tömegsír azonban még megvan.
Még mielőtt az önkormányzat illetékesével beszélgetnék, megkérdezem Matuska Mártontól, az 1944/1945-ös atrocitások kutatójától, mit tud erről a tömegsírról?
– Adatgyűjtésem során jelentkeztek Zágrábból, Sopronból és néhány vajdasági városból Verbászról elszármazottak, akik a kivégzettek jegyzékével is szolgáltak. Persze ezek a jegyzékek hiányosak, de ebből megállapítva, valamint a helyben gyűjtött adatok alapján mondhatom, hogy a belvárosi temető tömegsírjában legalább 350 embert hantoltak el. Mások azt állítják, hogy számuk sokkal nagyobb. Mindenesetre ezt a helyet meg kellene jelölni, és nem szabad megengedni azt, hogy több hasonló tömegsír sorsára jusson, hogy ráépítsenek egy sportcsarnokot, vagy autóbusz-állomást, vagy tömbházat.
Az önkormányzatban a téma kapcsán Boris Bjelovićtyal, a helyi közösségekkel, egyházi közösségekkel, civil szervezetekkel való együttműködéssel megbízott tanácstaggal beszélgetek. Elmondja, hogy a jelenlegi hatalom igen siralmas kommunális állapotokat örökölt, amit rövidebb-hosszabb idő alatt megpróbálnak orvosolni. Ilyen problémás terület többek között a belvárosi temető is.
– Három egyházi felekezet püspökével kell tárgyalnom a tervekről, arról, hogy engedélyezik-e a parképítést és a tulajdonukban levő földterületért mit kérnek. Az evangélikus püspökkel már szót váltottam erről, amikor a belvárosi evangélikus templom felújításáról beszéltünk. Károly atyával még nem léptem kapcsolatba, ő nemrég érkezett, de a református püspökkel sem beszéltem még. Egyébként meggyőződésem, hogy egyikük sem ellenzi azt, hogy a teljesen elhanyagolt sírkert helyén parkot létesítsünk, és ha ez így lesz, akkor – természetesen tartományi vagy köztársasági támogatással – ezt a kérdést is megoldjuk. Arról pedig, hogy a temetőn belül az 1944-es áldozatok tömegsírja van, hallottam ugyan, de tervünk jelenlegi szakaszában ilyen részletekkel még nem foglalkoztunk. Önkormányzatunk minden javaslatot, ötletet, tanácsot elfogad, így – amennyiben ilyen kérelem érkezik – azt is, hogy a tömegsírt megjelöljük.
Bízzunk abban, hogy a park tervét készítő emberekről és a városatyákról elmondható lesz majd az, amit az író édesapjáról megírt: „A tervek elkészültek, apám mérőléccel és zsinórral mért ki mindent, kis cölöpökkel jelölve az utak vonalának mentét s az ültetendő fák, cserjék, bokrok helyét, sőt arra is ügyelt, hogy a városka többnemzetiségű lakosságának a kultúrája is tükröződjék benne.”
Ő akkor még nem tudta, hogy alkotásában majd tömegsír is lesz.
Ma már ezt tudjuk.
Illene hát megjelölni.
