1970-ben Willy Brandt német kancellár lengyelországi látogatása alkalmával tiszteletét tette a varsói gettólázadás áldozatainak emlékművénél, ahol a szokásos protokollt felrúgva térdre ereszkedett és bocsánatot kért a nácik által elkövetett gonosztettekért. Azóta többen követték e gesztust, a volt jugoszláv térségben pedig külön folklórja alakult ki a bocsánatkéréseknek. Az első ilyen alkalom még 2000-ben volt, amikor Milo Đukanović montenegrói elnök a horvátoktól Dubrovnik lerombolásáért kért bocsánatot, majd ezt követte 2003-ban Svetozar Marovićnaka szerb–montenegrói államközösség és Stjepan Mesićnek,Horvátország elnökének kölcsönös bocsánatkérése. A sort Boris Tadić folytatta, aki 2004-ben már szerb államfőként Szarajevóban mondta ki e szavakat, majd 2007-ben Zágrábban is. A hét elején váratlan lépésként Bakir Izetbegović, a boszniai elnökség muzulmán tagja, a néhai bosnyák elnök fia a B92 hullámhosszán követte meg mindazon ártatlan áldozatokat, akiket a boszniai hadsereg gyilkolt meg. A sort Boris Tadić zárja, aki csütörtökön Vukováron, a horvátországi háború egyik legtragikusabb helyén kért bocsánatot a horvátoktól, horvátországi kollégája, Ivo Josipović pedig a szerbeket követte meg, bár ő korábban már Jasenovacon és Szarajevóban is megtette ugyanezt.
A kör ezzel – mondhatni – bezárult, szerb–montenegrói–horvát–bosnyák viszonylatban mindenki mindenkitől bocsánatot kért saját népe nevében. Ami kimaradt és amire nyilvánvalóan még várni kell, az a szerb–koszovói megbékélés.
Már a kimondott bocsánatkérések száma is azt sugallja: maga a gesztus lett elcsépelt, politikai marketingnek kiválóan használható, de ezen túl édeskevés. A régióban, az EU-ban és az Egyesült Államokban is pozitív visszhangra talált a szerb elnök vukovári látogatása, olyannyira, hogy a horvát politikai színtér egyes képviselői nem kevesebbet javasoltak, mint a Szerbia elleni népirtásra vonatkozó hágai vádirat visszavonását.
Vitán felül áll: az, amit Tadić az elmúlt időszakban a térségbeli megbékélés érdekében tett, valóban dicséretreméltó. A szerbiai színtéren jelenlévő szélsőséges erők lármája ellenére is úgymond átnyomta a parlamenten a srebreniciai mészárlást elítélő határozatot, korábban pedig magán a vesztőhelyen is tiszteletét tette. Emellett folyamatosan munkálkodik a jugoszláv utódállamok közötti viszony javításán, ezért ma már nem címoldali hír, ha szerb, bosnyák és horvát politikusok, tisztségviselők találkoznak, nyilatkozatokat írnak alá, közös lépéseket tesznek.
A kilencvenes éveket azonban le kell zárni. De nem úgy, ahogy a második világháborút, ahol a csetnik és usztasa kérdést egész egyszerűen betemették, az élőhalottak pedig néhány évtized múltán ismét előmásztak. Az ügyeket tisztázni kell.
Többen is történelminek minősítették a csütörtöki vukovári látogatást, amely ezen értékelések szerint fordulópont a szerb–horvát viszonyban. Ehhez egyetlen szót tennék hozzá: LEHET. Történelmi LEHET és fordulópont LEHET, ha a bocsánatkérésen túl gyakorlati lépések is történnek. Ha tisztázódik az eltűntek sorsa, ha Horvátország valóban segíteni és nem akadályozni fogja a visszatérni szándékozókat, ha Szerbia átadja a birtokában lévő dokumentumokat, amelyek a szerb oldal gonosztetteit igazolják, ha elismeri, hogy többek között Vajdaságban is fogolytáborokban raboskodtak a horvát hadifoglyok, és ha példásan az igazságügyi szervek elé állítanak mindkét oldalon minden olyan személyt, aki bevérezte a kezét a háborús őrület során.
A vukovári bocsánatkérés csak az út kezdete. Egy lehetőség a viszonyok normalizálására, a kedélyek lecsillapítására és a továbblépésre. Reméljük, a felelősök élnek e lehetőséggel, mert az elcsépelt gesztusokból már elég volt.
