(Helyszíni riport Kraljevóból)
Šumadijában még sohasem jártam, pedig sokat hallottam természeti szépségeiről. A régió nem hivatalos fővárosa, Kraljevo november 3-án került az egész ország figyelmének középpontjába, amikor Richter-skála szerinti 5,4-es erősségű földrengés rázta meg. Nem gondoltam, hogy éppen egy természeti katasztrófa miatt utazok majd el ide, de ez történt.
A város központjában rengeteg megrepedezett házat láttunk, amelyeket elkerítettek, sok volt a törmelék, többnyire az úton közlekedtek az emberek, mert veszélyes az épületek mellett járni.
Először a községházát vettük célba, ahol rengeteg ember várakozott a bejárat előtt, és az épület földszintjén is. Az emberek fűhöz-fához kapkodtak, riadtnak és reménytelennek tűntek. A helyszínen posztoló rendőr elmondta, hogy egész nap nyüzsgés van, az emberek segítségért jönnek, itt van ugyanis a törzskar, ők koordinálják a válságkezelő tevékenységeket.
Radojica Kočović, a rendkívüli helyzetek törzskarának a vezetője elmondta lapunknak, hogy rengeteg a segítségre szoruló ember, és nagyon sok munkájuk van.
– Stábunk legfontosabb feladata a földrengés után az volt, hogy átvizsgálja azokat az épületeket, ahol a legnagyobbak a károk, és felmérje, hogy melyek az életveszélyesek. Ez idáig kb. 16 000 olyan épületet jelentettek a környék lakosai, amelyeken komolyabb kár keletkezett, és ezekből 11 000 objektumot már sikerült átnéznünk. 1500 lakhatatlannak bizonyult, közülük hatvanat le kell bontani.
Mi történik azokkal, akik nem lakhatnak többé házukban, biztosítottak számukra szállást?
– Sokan már maguk is megoldották az ideiglenes szállást barátoknál, szomszédoknál, de hála istennek Szerbiában sok embernek van több lakása vagy háza, úgyhogy sokan így találták fel magukat.
Önök hány embernek biztosítottak lakhatási lehetőséget?
– Máig a 750 jelentkezőből kb. 350 embernek biztosítottunk szállást, de továbbra is 50-100 ember jelentkezik naponta. Mert rengeteg az utórengés, úgyhogy azok a házak, amelyeken az első rezgés csak kisebb repedéseket okozott, mostanra már életveszélyessé váltak. Nagy az igény a sátorokra és a konténerekre, amelyeket a házak közelében kell elhelyezni, mert sokan nem akarják otthagyni házukat. Elég sok sátrat sikerült felállítanunk a házak udvaraiban, ezeket az UNHCR biztosította, és lakásra is lehet őket használni, kályhával vannak ellátva.
Az anyja testével védte meg gyermekét a rájuk zuduló vakolattól
Érkezik a segély?
– A szerb kormány mellett, amelynek kötelessége a segítségnyújtás, a vajdasági kormánytól, Újvidéktől, Nagykikindától és a többi vajdasági várostól kaptuk a legtöbb segítséget. Engem személyesen meghatott az a segítőkészség, amit Vajdaság részéről tapasztaltunk. Rengeteg építőanyag és élelem érkezett, sok önkéntes jött segíteni, de kisebb pénzátutalásokra is sor került.
Élelmiszer jut mindenkinek?
– Igen, mondhatom, hogy sok élelmiszer-segélyszállítmány érkezett, ezt különféle módon juttatjuk el a rászorulókhoz.
A község csak sátrat biztosított
Mire lenne a legnagyobb szüksége Kraljevónak?
– Most a legnagyobb szükségünk kárfelmérő szakértői bizottságokra van, akik felmérnék, mekkora károk keletkeztek az épületekben. Az eddigi bizottságok ugyanis az épületek biztonságosságát mérték fel, de a károk felbecslésére nincs elegendő szakértőnk. Addig, amíg nem tudjuk, mekkora károk keletkeztek, az újjáépítést sem kezdhetjük el. Segítséget sem kaphatunk, ha nem tudjuk, milyen mértékű adományokra van szükségünk. Ennek érdekében 100-150 kárfelmérő bizottságra lenne szükségünk minél előbb, mert a tél mindjárt megérkezik. Ezen kívül, mint említettem, ideiglenes szállást kell biztosítanunk a fedél nélkül maradt embereknek. Ma érkezik Belgrádból egy konténerszállítmány, ezek alkalmasak arra, hogy egy ideig lakhatási lehetőséget biztosítsanak a pórul jártak számára.
Mi a helyzet az iskolákkal?
– Szerdán több falusi iskolában is megindulhatott a tanítás, mert csak kisebb károk keletkeztek az épületekben. Azt is tudni kell, hogy ezekbe az iskolákba sokkal kevesebb diák jár, mint abba az öt kraljevói iskolába, amelyekben lehetetlen újraindítani a tanítást. A városban még sok helyen nincs tanítás, mert ezer diákot nem olyan könnyű áthelyezni és megszervezni a tanítást, nincsenek üres, használható iskolák. Čačak felajánlotta, hogy átvehet egy-két iskolányi diákot, de a szállításukat nem tudtuk ez idáig megszervezni. Ezért úgy döntöttünk, hogy a kraljevói iskolákban a szakértők felmérései alapján ott szervezzük majd meg a tanítást, ahol biztonságosak a helyiségek. Lehet, hogy olyan helyiségekben is lesz tanítás, ahol leesett a vakolat, a lényeg az, hogy biztonságos legyen. Megkértük az iskolák vezetőit, hogy dolgozzanak ki új órarendet, ha kell három váltásban, és a biztonságos termekben lesznek majd megtartva az órák mindaddig, amíg az iskolák többi részét nem tatarozzuk. Hétfőtől ily módon két iskolát kivéve mindenhol megindulhat a tanítás – magyarázta Kočović.
A katolikus templom félberepedt
A törzskartól ezután azt is megtudtuk, hogy a földrengés nem egyformán sújtotta Kraljevo negyedeit. Volt, ahol alig keletkeztek károk, volt, azonban olyan utca is, ahol a 17 házból 16 lakhatatlanná vált.
Siljaće polje Kraljevo szélén helyezkedik el, családi házak alkotják. Elmentünk a fent említett utcába is, és sajnos volt mit látnunk. Az emberek talicskával, vödrökkel hordták a törmeléket, az udvarokban reménykedő tekintetekkel találkoztunk, azt hitték segélyt hoztunk. Azt gondoltam, hogy hátat fordítanak, ha megtudják, hogy újságírók vagyunk, de nem ez történt.
Kosovka Crnčanin házának az udvarában egy nagy UNHCR-sátor áll, házát lakhatatlannak minősítették. Mikor megtudta, hogy Vajdaságból jövünk, könnybe lábadtak szemei, és behívott bennünket, nézzük meg, mi történt családjával és házával. Elmondta, hogy az egyedüli segélyt ez idáig Vajdaságból kapták, és mesterek is jöttek Újvidékről, akik nagyon sokat dolgoztak a környékükön. A házuk kívülről tele volt repedéssel, de ebből még következtetni sem lehetett arra, mi történt bent. A ház belülről romos állapotban van, a vakolat nagyrészt lehullott, a falakon óriási repedések voltak. Kosovka elmesélte, hogyan élte meg a tragédiát.
– Hajnali két óra körül még ébren voltam, emlékszem, a madarak elkezdtek hangosan csiripelni, majd hangos morajt hallottam. Ezután hirtelen elkezdett mozogni minden, recsegett-ropogott a ház, törtek a tányérok. Fölugrottam, berohantam a lányom szobájába, akinek szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy ráugrott kétéves fiára, testével védte. Abban a pillanatban esett rá a lányomra az egész falról a vakolat, de komoly baja, zúzódásokon kívül nem történt. Először ki akartam húzni őket az ajtón, de nem lehetett kinyitni, így az ablakon kilöktem őket. A férjem, akinek nemrég gerincműtétje volt és altatót szed, csak ekkor tért észhez, gyorsan kitörte az ajtót, de addigra már vége is lett az egésznek.
A központban lépten-nyomon csempéket kínálnak
Hol élnek most?
--A szomszéd befogadott bennünket, biztosított egy szobát, habár azt is ki kell meszelni, de ennek is nagyon örülünk. A férjemre kell vigyáznom, mert rossz az egészségi állapota, de itt van a lányom és az unokám is.
A sátoron kívül kaptak másfajta segítséget is?
– Semmit sem kaptunk, az idős anyám főz ránk. Minden nap járok a községházára, kopogtatok az ajtókon, már kismillió füzetbe felírták a nevemet, állandóan gyűléseznek, bizottságokat alakítanak ki… Kérdeztem, hol van az a pénz, amit az emberek, vagy más városok küldenek nekünk. Erre azt a választ kaptam, hogy ne higgyünk mindenben, amit a tévében mondanak, nem kaphatunk egyelőre semmiféle segélyt. Egyszer kaptunk vizet, de azt is Vajdaságból hozták. Egyelőre a barátaink és az anyám etetnek bennünket, de a sátorban van egy kályha is, amelyen felmelegíthetjük az ételt, valamint székek és egy asztal. Ezenkívül négy fekvőhely is van a sátorban, este azonban hideg van itt. Én reménykedem abban, hogy az emberek máshol is felfogják, hogy mekkora baj történt velünk, mert ez az állam gyenge.
A telet a szomszédnál töltik?
– Úgy néz ki, hogy igen. Nagyon szomorú ez, tudja, egész életünkben erre a házra spóroltunk, nem kaptunk kölcsönt, mindent mi kerestünk meg. És egy pillanat alatt vége az egésznek… – mesélte könnyeivel küszködve Kosovka.
Milena, Kosovka lánya, aki a földrengéskor szörnyű traumán ment keresztül, nem látja a kiutat ebből a helyzetből.
– Nem tudom, mitévő leszek, nekem egy héten belül vissza kell térnem a munkahelyemre, a gyermekemet viszont nem vihetem oviba, mert összedőlt. Anyám az apámra ügyel, a gyerekre alig jut ideje, a házunk romokban áll… Még az a szerencse, hogy ilyen sokáig meleg idő van novemberben, a gyerkőc kint lehet az udvaron. Az a legszörnyűbb, hogy ilyen helyzetben is „sógor-koma-jó barát” alapon viszonyulnak az emberekhez, minden így működik. Ilyen helyzetben tényleg nem kellene nézni, ki kicsoda, mindannyian emberek vagyunk… – panaszolta Milena.
Napközben kint töltik idejüket, estefelé azonban hideg a sátor (Milena és gyermeke)
Megpróbáltam vigasztalni őket, hogy kissé lassan haladnak a helyreállítási munkálatok, és majd biztosan sor kerül az ő házukra is… Őszintén szólva, ebben nem vagyok biztos, de legalább a remény megmaradt.
Elbúcsúztunk Kosovkáéktól, fotós kollégámmal beültünk az autóba és eleredt az eső.
