Dr. Gábrity Molnár Irén
Magyarország lakossága 10 millió alá csökkent. Nemcsak az anyaország határain belül, hanem azon kívül is vészesen fogy a magyarok száma. A Délvidék esetében szinte már szokványosnak számít, hogy évente egy nagyobb falu lakossága tűnik el (hozzávetőlegesen 4300 fő) vagy hogy naponta 11 délvidéki magyarral van kevesebb. Dr. Gábrity Molnár Irén egyetemi tanárral, szociológussal, a népességfogyás kutatójával fogyatkozásunk okairól, illetve talajvesztésünk megállításának lehetőségeiről beszélgettünk.
Jövőre lesz népszámlálás. Az elmúlt 10 évben milyen mértékű volt a délvidéki magyarok fogyatkozása?
– A legutóbbi, 2002-es népszámlálási adatok szerint Szerbiában 295 000 magyar élt. Vajdaságban hozzávetőlegesen 290 000. Jövőre lesz újabb lakossági összeírás. Arra a kérdésre tehát, hogy hányan is lehetünk, csak becslések alapján tudok válaszolni. A legborúlátóbb prognózisok alapján lélekszámunk most 250 000 lehet, az optimistább becslés pedig úgy tartja, hogy ma a Délvidéken 280 000 magyar él. Ezt a nagy különbséget azzal lehet magyarázni, hogy ha csak azt vesszük figyelembe, hogy milyen mértékű a lakosság elöregedése, illetve, hogy milyen alacsony fokú a natalitás, akkor nem kapunk valós képet. Vizsgálni kell az emigrációs hajlamot, illetve az országhatáron folyó ingázást is. 2002-ben ugyanis mindenkit bediktáltak a hozzátartozók, akinek itthon voltak a dokumentumai. Nem biztos tehát, hogy azok a fiatalok, akik tanulni mentek Magyarországra, visszatértek az országba. Meglátásom szerint az emigráció nem lanyhult. A munkásosztály és a középréteg emigrációja helyett most inkább az elit emigrációnak lehetünk a szemtanúi. Ez viszont ezt a fogyatkozó közösséget próbára teszi.
Mi befolyásolja a népességfogyást?
– Én a fogyásnak két társadalmi dimenzióját figyelem: az egyik a számbeli fogyás, amely tekintetében sajnos nem tudok optimista lenni, a másik szempont pedig a szociális, társadalmi erőnlét. A kérdés, hogy mennyire életképes közösség a 300 000 lélek alatti kisebbségben élő vajdasági magyarság. Ha egy szervezett, összetartó, iskolázott, képességeiben fejlődő, vállalkozó hajlamú közösség, akkor erőnlétében növekszik még akkor is, ha számbelileg csökken. Nekünk erre a minőségre kellene apellálnunk, hogy a megmaradás esélye megmaradjon. Összpontosítani kell a képzésre, egy rugalmas képességfejlesztésre. Továbbá nagyon fontos, hogy ebben a privatizációs folyamatban a magyarság ne veszítse tovább a lába alól a talajt. Nemcsak a szántóföldek kerülnek ki a kezünkből, s így lesznek az elöregedett, kiüresedő falvak, hanem a vállalkozásokban, a privatizációban is tapasztalható a „magyar tőkehiány” ami a közösség szempontjából elerőtlenedést okoz. Számbelileg is és képzettségében is elerőtlenedik. Eddig a délvidéki magyarságról azt mondtuk, hogy kultúrnemzet. Általános képzettségi mutatói ugyanis a többségi nemzetét meghaladták. Most viszont azt kell mondanom, hogy alulreprezentáltak lettünk. Felnő néhány generáció és azt vesszük észre, hogy nincs elég egyetemi végzettségű emberünk. A különböző igazgatók, művezetők, intézményvezetők, alapítók kezében nem úgy működik a gazdasági erőnlétszerzés, ahogyan mi képzeljük. Még a magyarlakta önkormányzatok területén sem tudjuk mindenhol megőrizni a fontos posztokat.
Egyes kutatók szerint a 300 000 fő alatti népesség már nem képes kinevelni saját értelmiségét.
– Pontosan ezért van szükség az anyaország segítségére. Régóta mondjuk, hogy a magyar érdekeltségű iskolarendszer kiépítése – a magyar középiskolai és egyetemi karok hálózata – elengedhetetlen. Szomorúan konstatálom, hogy már az erdélyi magyarság is azt kéri, hogy a magyar érdekeltségű egyetemek és középiskolák egy Kárpát-medencei hálózatban működjenek. Nekik sincs elég szakemberünk, nem elég rugalmas az akkreditált programkínálatuk, nem elég a mobilitás a diákok és tanárok tekintetében egyaránt. Ilyen téren a versenyképességünk csökken. Az intézmények kapcsolatában, kommunikációjában nagyon sok lehetőséget látok. Ne legyenek párhuzamos szakok 50-100-200 kilométeres körzetben, hisz azok egymással fognak versengeni, ugyanazokért a diákokért fognak harcolni. A minőség, a bizonyítás nagyon fontos. És rendkívül fontos a minőség-ellenőrzés és a minőség biztosítása például tanári továbbképzéssel, mobilitással, a magyar nyelvű tankönyvszerzéssel, a magyar szellemiség biztosításával. Közben nem zárjuk ki azt, hogy idegen nyelvet tanulunk, hogy igyekszünk versenyképesek lenni. A magára hagyott, gettósított közösség – Szerbiának bőven volt ebből része az elmúlt évtizedekben – úgy a szerbek, mint a kisebbségek számára (ez utóbbiak tekintetében hatványozottan) hátrányos lett.
Van-e kitörési lehetőség ebből a kétségkívül szomorú helyzetből?
– Nekünk van egy kitörési pontunk, ez pedig a tanulási és a vállalkozási kedv emelése. Képletesen úgy is mondhatnám, hogy megtanulhatnánk a balkáni környezetben vállalkozni. Ha megtanulunk európai szinten képesíteni, részt venni az iskolarendszerében, akkor a több nyelvtudásunkkal mi egy új versenyképes európai humán értéket fogunk képviselni. Emiatt kellünk majd Európának. Szüksége lesz majd ennek a térségnek is ránk és nem kell majd mindenáron itt hagyni ezt a vidéket. Ha a fiatalok a karrierépítésben meglátják ezt a jövőképet, akkor nem fognak elvágyakozni, mint ahogyan ez most van. Az egyetemi hallgatók 60 százaléka úgy gondolkodik, hogy most ugyan beiratkozik itthon az egyetemre, de ha megszerzi diplomáját, először is szét akar nézni külföldön.
Nem csak az elvándorlás az oka a népességfogyásnak.
– Valóban. A gyermekvállalás időszaka is kitolódott mintegy 10 évvel. Korábban az egyetemet végzett fiatalok 25-26 éves korukban férjhez mentek, megnősültek és családot alapítottak. Most ez kitolódott 35-36 éves korukra. Gyakorlatilag a karrierépítést függővé tette az iskolavégzés, a munkaszerzés, az anyagi szituáció és az a mobilitás, amit a lányok is vállalnak és ebből a szempontból a közösség szaporodása háttérbe kerül.
Ez a világ fejlettebb részében is így van. Lehet-e ezen segíteni, van-e erre megoldás?
– Én azt gondolom, hogy nem eléggé családközpontúak azok a stratégiák, amelyeket kiépít akár az anyaország, a pártok vagy a nemzeti tanácsok. Azért, mert szegmentumaiban tudomásul vesszük a népességfogyási problémát, emlegetjük, hogy miért jó a magyar érdekeltségű vállalkozás vagy a magyar iskolahálózat, de ugyanakkor elfeledkezünk a társadalmi, szociális helyzetről. Olyan ösztöndíj-politika kell, ami a magasabb iskolavégzés és a karrierépítés, a közösség szempontjából történik és ne csak egyéni szempontokat vegyünk figyelembe.
Szintén csak becsült adat, hogy naponta 11 délvidéki magyarral van kevesebb. Ön egyetért ezzel a számadattal?
– Sajnos igen. Kimutatható, hogy a délvidéki magyarság a legelöregebb népesség a vajdasági nemzetiségek és nép korcsoportjában. Ez azt jelenti, hogy gyenge a natalitás. Nemcsak az európai, de még a szerbiai átlag alatt is van. A rossz születési mutatókat tükrözi az óvodai, illetve a magyar iskolai tagozatok megnyitására jelentkező iskolás gyerekek száma is. 4-5 kisgyermek nem elegendő, hogy pedagógiailag indokolt legyen az osztály megnyitása és rendes munka folyon egy ilyen osztályban. A középiskolások számában egyfajta hullámzás figyelhető meg, ami összefüggésben van azzal, hogy születésükkor Szerbiában éppen „kisebb vagy nagyobb” krízis vagy háború volt. Vannak ugyan egy-két év esetében „erősebbnek” mondható generációk, de azt kell mondanom, hogy továbbra is hullámvölgyek és kis emelkedések fognak mutatkozni középfokon, illetve az egyetemi hallgatók számát tekintve. Évente 1000-en érettségiznek és csupán 500 gólya van a vajdasági felsőoktatási intézményekben. Ezen kívül évente hozzávetőlegesen 100-150 diák, próbálkozik bejutni valamely magyarországi egyetemre. Az „agyelszívás” számunkra egy újabb veszteséget jelent. Különösen akkor, amikor egy végzős fiatal nem találja meg azonnal itthon a munkahelyét. A statisztika azt mutatja, hogy a frissdiplomások 1-3 évig várnak a munkahelyre. Ez túl sok a mai világban. Elfecsérelni 3 évet, otthon ücsörögni a szülők nyakán! Ezt nem nagyon engedheti meg magának a mai fiatal. Tehát külföldön próbálkozik. A külföldön tanulóknak mindössze a 20 százaléka nyilatkozik úgy, hogy ha lenne esélye, akkor visszatérne. Sehogy se valósul meg az „agycirkuláció” jelensége. Ez azt jelenti, hogy az itthon szerzett diploma után esetleg tovább tanul külföldön, lehet munkatapasztalatot is szerezni, de visszatérnek majd, és itthon hasznosítják tudásukat. Ez nem valósult meg eddig. Nem eléggé nyitottak a határok, nem eléggé mobilis a fiatal társadalom, nincs ehhez befektethető tőkéje, sőt rizikóvállalása nincs azon a szinten, hogy ez a munkaerő-cirkuláció létrejöjjön Európában. Egyirányú tehát az elvándorlás.
Milyen intenzitású most az asszimiláció?
– Én úgy érzem, hogy nem nagyobb, mint a titói világban volt. Ott is megtörtént a latens asszimiláció, mert az volt a kedvelt társadalmi pozícionálás: jól beszélt szerbül, belépett a pártba, munkát vállalt – ez volt az érvényesülés legkönnyebb útja. A kisebbségek jugoszlávosítása a titói világban pártprogrammal indokolták. Ezt utána felváltotta az elszerbesítés: „megbízható kisebbséget akarunk, oktatáspolitikáját ellenőrizzük…” Ez a Milošević idejéből örökölt nemzeti állampolitika nem sokat változott az utóbbi időben. Miközben európai standardok, kisebbségi jogok vannak, sőt nagyon örülünk a nemzeti tanácsokról szóló törvénynek is, de mindez csak esély. Ha mi ezt nem tudjuk kihasználni, akkor a talajvesztés tovább folyik.
A népességcsökkenés következtében a magyarság elveszti életterét, szórványosodik…
– A szórványban a magyar szülők 50 százaléka nem magyar iskolába íratja a gyerekét, hanem a legközelebbi szerb iskolába. Már a piacigényes szakot se igyekszik megválogatni, mert az egyetlen középiskola-választási szempont, hogy költségkímélő legyen. A szórványban élő magyar gyereknek az az előnye, hogy viszonylag jól beszéli a szerb nyelvet. A magyar kultúrát nem gazdagítja, ha még általános iskolában sem volt módja magyar szellemiségű iskolába járni és csupán anyanyelvápolásban volt része. Az egész szerémségi, dél-bánáti, dél-bácskai, közép-bácskai és nyugat-bácskai térség, szórványosodást mutat. Megmaradt az a kis háromszög, a Tisza melléke (az észak-bánáti meg az észak-bácskai körzetek), amelyek a tömbmagyarság életterét jelentik.
Megállítható-e a szórványosodás?
– Itt nem lehet mást tenni, mint hihetetlenül egységes, szórvány-tömb kommunikációs kapcsolatrendszert kiépíteni. Folyamatos feladatunk, hogy ellássuk minőséges magyar tanárokkal, tankönyvekkel, konferenciákkal, rendezvényekkel a szórványt. Nem tőlük kell elvárni, hogy (ha van pénzetek), eljöjjenek Szabadkára vagy Zentára továbbképzésre, hanem legyen az Szabadkának vagy Zentának a feladata – ha már tömböt képvisel, és itt az anyaország segítsége, illetve közelsége –, akkor hivatásszerűen figyelje a muzslyai, temerini, újvidéki stb. helyzetet. A szórványosodás megállítása nem kilátástalan. Én elodázható folyamatnak látom. Megmaradási esélyt kell adnunk azoknak is, akik önhibájukon kívül ott születtek. Az asszimilálódást túl lehet szárnyalni azzal az érvvel, hogy a több nyelv tudása előny. Az európai csatlakozás előtt fogunk rájönni arra, hogy a magyarul és szerbül jól tudó, valamint a németet vagy angolt funkcionálisan használó ember lesz a fontos nagyon sok szakmában. Tehát ne meneküljünk a több nyelv tudásától. Ez nem jelenti azt, hogy le kell mondani az anyanyelvről. S az anyanyelv közelségét a szórványnak is meg kell adni. Ebben az esetben nem lesz a Szabadkára meg Zentára költözésnek újabb hulláma. A magyarság ugyanis fokozatosan délről felfelé, a határ közelébe húzódik. Sajnos, azt kell mondanom, hogy a miloševići világban, a szórványban élő magyarok nem Szabadkára meg Zentára jöttek, sőt, Magyarország is csupán ugródeszka volt számukra. Egyenesen Kanadába vagy Ausztráliába mentek. Az itt meg nem született gyermekeket – hiszen főként a családalapító korosztály távozott – a közösség veszteségként tartja számon. A demográfiai fogyást csak az életképes közösség tudja megállítani. Az anyanyelvű iskolahálózat és a munkahelyteremtés, az egzisztenciális gondok megoldása és egy pozitív jövőkép tarthatja itthon a fiatalokat és tehet a népességfogyás ellen.
