Régebben, amikor az erkölcsi szabályok még nem egy őszi vagy tavaszi divatidényt éltek túl, meg a becsületszóval is lehetett még mit kezdeni, nos, akkoriban a becstelen emberre olyannyira le tudott sújtani közösségének a haragja, hogy az fölért a bírósági jog szigorával. Persze, a föllazult erkölcs ellenére sem állíthatjuk, hogy kihalt volna az emberekből az igazságérzet, hogy teljesen érzéketlenekké váltak volna a becstelenségek iránt, mert nyilván senkit sem hagy hidegen, amikor valaki elárulja rokonát vagy barátját, legkevésbé akkor, ha jellemtelenségét még hazugsággal is tetézi. Valahogyan a romboló hatások ellenére is megmaradt bennünk az együttérzés a megkárosítottak irányában, a büntetés szándéka pedig – például kiközösítés formájában – az ocsmányságot elkövetővel szemben.
Egyik oldalról erkölcstelenség, másik részről igazságérzet híján nem történhetett volna meg hat évvel ezelőtt, hogy olyan emberek keseredjenek el csalódottságukban, szórjanak szitkot, vagy éppen mondjanak imát egy sikertelen népszavazást követően, akik nem is gondoltak arra, hogy külhoni magyarként valaha is magyar állampolgárságért folyamodjanak. Ők közvetlen, gyakorlati érdek nélkül álltak a „megkárosítottak” mellé, érezve, hogy itt nagy becstelenség történt, oktalan s jogtalan kiközösítés félrevezetéssel s hazugságok sora által. Bár ha lehetne érzelmek nélkül visszaidézni a múltat – csak éppen nem lehet, mert az ember eleve a jó vagy rossz történésekre emlékszik, azok pedig sohasem érzelemmentesek, különben régen elfeledtük volna a gyászos december 5-ét –, akkor talán abban is igazunk lenne, ha a szidalmakban vagy az imákban az „érted haragvást” is látnánk. Mert miként ép lélekre, úgy egészséges gondolkodásra sem vall az, amikor valaki az országlásáért éppen a nemzetéről feledkezik meg. Sőt országa nevében nemzetét tagadja meg. Ilyen politikai vezérek alkalmatlanok a vezetésre, s rászolgáltak a kiközösítésre, hisz eszerint számukra mindegy, hogy hol rajzolják ki a határt a nagyobbak vagy erősebbek, a fontos az, hogy akár zsebkendőnyi területen, de hatalmat gyakorolhassanak.
De egyáltalán kell nekünk nemzetben gondolkodnunk? – kérdezik vagy inkább állítják hasonszőrű társaikkal együtt, hiszen számukra elegendő, sőt jó, ha a horizont cégük-vagyonuk határáig terjed. Távolabbra, az országuk határán túlra már nem vetik tekintetüket, hiszen ha ezt tennék, akkor nem a nemzettársaikban látnák a veszélyt, hanem arra is fölfigyelhettek volna, hogy tőlük északra nem „holmi” kisebbségek nyelvét igyekeznek védeni, hanem az eddiginél is gyorsabb beolvadásukat serkenteni a többségi nemzet anyanyelvének óvásával s a másiknak a büntetésével. Keletre tekintve láthatnák, hogy ott, aki magyar nyelvet és irodalmat szeretne tanulni felső szinten, annak államnyelvből és idegen nyelvből kell vizsgáznia (magyarból semmit!). Délkeleten meg az „államalkotók” abban látnak hatalmas veszélyt, hogy a történelmet és a földrajzot magyarul akarnák tanulni a magyar gyerekek. Mindenütt tisztában vannak azzal, hogy első és döntő lépésként el kell veszejteni a magyar nyelvet, s veszik majd vele a kultúra is, miközben a történelmi emlékeket benövi a gaz – miként az emlékezetet is –, hiszen lassan a tömb is szórvánnyá zsugorodik, utána pedig eltűnik. Csak tenni kell érte következetesen – s nem is lazsálnak –, ha már az uniós demokrácia és jog durvaságot nem tűr, akkor alattomosan, lépésről lépésre, nagy céltudattal. S az autonómia is halogatható mindaddig, amíg elfogy, ki követelhetné. Utána meg kinek? Mi kell annál több, ami hat éve történt, hogy sikerült a magyart a magyarral szembeállítani? Miheztartás végett üzenték akkor a szomszédok igyekezetét segítő magyarországiak: tudd, az anyaországira a külhoni magyar hozza a nagy veszélyt.
S mi zajlott le hat esztendő múltán? Búslakodás helyett mintha ezúttal is, ha jókora késéssel is, a közösség igazságérzete kerekedett volna felül. Olyan választási vereséget szenvedtek a nemzetellenes politika kreálói, amely igencsak megrengette pártjaikat, sőt egyik már csak nyomokban létezik. Azok mértek vereséget rájuk, akik egy pillanatig sem titkolták, hogy hatalomra kerülésük esetén az első intézkedéseik között felkínálják az egyszerűsített honosítást a külhoni magyarság számára. Jóvátétel ez, ami idővel majd feledteti a korábbi csalódást. Az állampolgárság megadása azonban csupán egy eleme annak a nemzetstratégiának, amely most van kibontakozóban, és nem volt rá példa az utóbbi két évtizedben. (A korábbi sok évtizedben sem, természetesen.) Ennek részét képezi a szórvány mentése, miként a jelek szerint nem könnyen kiharcolható autonómia is. A gyakran emlegetett, határokon átívelő nemzetegyesítés. És ez a kapcsolat nem is olyan egyirányú, mint amilyennek első látásra tűnik, hiszen Magyarország lélekszáma épp az idén csökkent tízmillió alá, s nincsenek is kedvező fordulatra utaló jelek. Az anyaország számára szintén fontos tehát, hogy ne vesszenek el a határon kívüli nemzetrészek, mert azé az „ország”, aki belakja, és különös jelentősége lehet ennek, ha majd körös-körül jelképessé válnak az uniós határok.
S azok számára, akik december 5-ét „előidézték”, álljon itt késői okításul Magyarország és Erdély fejedelmének, a Kolozsváron született és Kassán elhunyt (vajon magyar állampolgár lehetne-e ő?) Bocskai Istvánnak bő négy évszázaddal ezelőtt írt intelme, akár négy évszázadnál hosszabb időre is szóló, mégis semmibe vett politikai végrendelete: „Meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemségek alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiknak, vérüknek.”
