Ha azt mondanám, hogy Miklós napja gyerekkoromban egy különleges, várva várt nap volt, akkor hazudnék. Gyerekkorom Mikulására nem emlékszem. Szüleimtől tudom, hogy azért ellátogatott hozzánk is, és édességet, narancsot tett kis csizmámba. De ez volt minden. Azt sem tudom, és szüleim sem tudták megmondani, hogy kaptam-e néha tőle virgácsot. Valószínűleg nem. Ezzel csak fenyegetik a gyerekeket, legfőképpen a csintalanokat. Engem is biztosan fenyegettek, mert a legtöbb gyerekhez hasonlóan én sem voltam nyugodt, a mama szoknyáján ülő. Folyton a háztetőkről, a fák lombjai közül kellett engem leparancsolni, virgácsot mégsem kaptam.
A Mikulás családomban, környezetemben nem volt jelentős ünnep. Abban az időben, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben nem is volt nagyon ildomos egyházi vagy egyházhoz kötődő ünnepeket ülni. Vagy ha mégis, akkor azt csendben, a redőnyöket leeresztve tették. És senki sem hivalkodott azzal, hogy mit kapott a Mikulástól, a Jézuskától. A Télapótól lehetett kapni, de a Télapó nem december 6-án érkezett hozzánk, sem december 25-én, hanem december 30-án vagy 31-én. A Télapót, aki tulajdonképpen a Mikulás, az óév búcsúztatásával és az új esztendő köszöntésével kötötték össze.
És nemcsak itt, a volt kommunista világban, hanem máshol is. Még a mai napig.
Azt olvasom, hogy a Mikulás, mármint a Szent Miklóssal kapcsolatos szokás – három leányt mentett meg adományával a prostitúciótól, a világ mindegyik leányát mégsem tudta megmenteni –, tehát a kis ünnephez kapcsolódó szokás Nyugaton üzletté vált. Mikulásnak megszűnt a bírói szerepe, amelyet évközben hangoztatni lehetett, és eltűntek mellőle a büntetést jelképező ördögök, krampuszok is. Egy hatalmas, rettentően népszerű reklámfigura vált belőle.
Ott lovagol a Coca-Cola üdítőitalt szállító tartálykocsikon. Mosolyog ránk, és kínálja a portékát.
Mellesleg tévhit, hogy a Mikulás kövérkés, jókedvű, piros ruhás megjelenését a Coca-Cola találta volna ki nyolcvan évvel ezelőtt, ugyanis három évvel előtte egy magyar gyermekkönyv hasonló megjelenéssel ábrázolta. A népszerű üdítőitalt gyártó cég netán ebből a könyvből lopta Mikulás alakját? De lehet, hogy nem lopta, hanem fizetett érte szerzői jogdíjat…
Ezekben a napokban, hallgatva a szülőket, azon elmélkedem, hogy mára mivé fajult a Mikulás-napi ajándékozás.
Mert ugye a 19. században, amikor Szent Miklós legendája és az egyházi ünnepe kapcsán a városokban elterjedt az a szokás, hogy a Mikulás az ablakokba helyezett kitisztított cipőkbe tette ajándékát – így évente legalább egyszer rá lehetett venni a csemetéket arra, hogy tisztítsák ki saját cipőjüket –, akkor az nem volt sem játék baba, sem hintalovacska, sem szán, hanem szaloncukorból, más édességből, esetleg gyümölcsből, persze déligyümölcsből álló kis csomagocska.
Azt, hogy a Mikulás ezt a csomagot mikor tette a cipőbe vagy a csizmába, sohasem derítettük ki. Mindez nagyon titokzatos volt, és végül nem is annyira az édességnek örültünk, hanem annak, hogy nem kaptunk virgácsot. A virgács ma nem létezik, már a krampuszok is eltűntek, megmaradt a csokoládé, a cukorka, amit egyre inkább olcsóbb vagy drágább játékkal gazdagítanak a szülők, a nagyszülők. Mert a csoki, a cukorka, a rágógumi ma már hétköznapi ajándék. Tulajdonképpen már nem is ajándék. És ha mindennap kaphat a gyerek egy kis rúd csokit, akkor a Mikulás miért hozna csak csokit? Csak a csokinak csemeténk nem örülne, de ha játékot is kap…! És ha a csemete örül a Mikulás csomagjának, akkor mi is örülünk, mert örömet szerezni jó.
Mindezt tudják azok, akik a Mikulás körüli marketinget végzik. Az édességet gyártó cégek, a játékipar, újabban a számítógépipar, és mindaz, aki meg tudja lovagolni Szent Miklóst.
És ilyenkor tele vannak a városok Mikulásokkal. Állnak az utcákon, lehetőleg egy játékbolt vagy csokoládébolt előtt, és rázzák csengettyűjüket, a mellettük elhaladó gyerekek arcát megsimogatják, és szépen mosolyognak. Ha a már nagyobbacska gyerek megkérdezi apjától, honnan érkezett a sok-sok Mikulás, az apa azt válaszolja, hogy ők mind az igazi Mikulás alkalmazottai. Az igazi ott ül az Északi-sarkon, már nagyon öreg, nem győzné minden gyerekhez egyedül elvinni az ajándékokat, ezért fogadott fel munkásokat.
Hát, igen.
Mit szólna ehhez Szent Miklós? Az a Szent Miklós, aki nemcsak szemérmességből, hanem szerénységből, titokban helyezte a szegény ember ablakába az arannyal telt erszényt?
Semmit. Nyugdíjba vonult, mert nem tudta felvenni a küzdelmet azzal a sok-sok Álszent Mikulással, akiket csak az erszény tartalma érdekel.
