Apróhirdetések, állás rovat:
„Azonnal felveszek szabad asszonyt, fizetés 300 euró.”
„Lányok jelentkezését várjuk külföldi masszázsszalonokba, jó fizetés.”
„Traktorvezetőt és mezőgépszerelőt keresünk mezőgazdasági birtokra.”
Habár csak az első két hirdetésben van megfogalmazva, milyen nemű munkavállalót keresnek, nagyon valószínű, hogy a harmadik esetében férfi munkaerőre számítanak. Az államnyelvű hirdetések sokkal egyértelműbbek, hiszen nevén nevezik a gyereket: a takarítónő čistačica, a pincérnő konobarica.
Ha az internetes álláshirdetéseket böngésszük, a hazai munkaerőpiacon meglehetősen kiegyenlítettnek tűnik a helyzet. Elegendő csak a vendéglátóipart górcső alá venni: keresnek szakácsot, szakácsnőt, pincért, pincérnőt, péket-pekart és (ahogyan mi nem mondjuk) péknőt-pekaricát.
A munkaadók aligha ismerik a nemek egyenjogúságáról szóló törvényt, különben nem mernének feladni ilyen hirdetést. A törvény szerint ugyanis az álláshirdetésekben, a munkahely és a munkaviszony feltételeinek meghatározásakor nem szabad megkülönböztetni a jelölteket a nemük szerint, mint ahogyan a nemi hovatartozás nem befolyásolhatja a munkában az előrehaladást.
Vannak azért találékony vagy tájékozott hirdetők. Ilyen szövegre is rábukkanhatunk: szükség van pincérre, pincérnőre (potreban konobar/konobarica), szakácsnőre, szakácsra (potrebna kuvarica/kuvar), vagy egy másik változat szerint kell szakács-nő, pincér-nő (treba kuvar-ica, konobar-ica).
Magyarországon már rég megoldották. Csak a munkavállalók nevezik meg nemüket: takarítónő, házvezetőnő munkát keres. A munkaadó nem, ő takarítót keres vagy munkavállalót takarításra, házvezetésre. (Persze, ez azért korántsem jelenti azt, hogy ott sokkal komolyabban vennék a nemek egyenrangúságát.)
Szerbiában éppen egy éve fogadta el a parlament a nemek egyenjogúságáról szóló törvényt, amely nemcsak a hirdetések megfogalmazásában kíván hatni a társadalomra, hanem általánosságban elrendeli a nemtől független esélyegyenlőséget, a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személy jogi védelmét.
A törvény szerint a nemek egyenjogúsága magától értetődően a nők és férfiak egyenlő részvételét jelenti a magán- és közszférában egyaránt. A munkaadó köteles egyforma feltételeket és bánásmódot szavatolni – olyannyira, hogy akinek több mint ötven foglalkoztatottja van, ki kell dolgoznia egy tervet – te jó ég, meg se tudom fogalmazni! – a nemek egyenlőtlen részvételének az elhárítására. Itt szó sincs női egyenjogúságról, hanem igen okosan úgy fogalmaz az előírás, hogy a közalkalmazottak körében a „kevésbé képviselt nemnek” legalább 30 százalékos részvételt kell szavatolni.
Ne tessék megrémülni, nem fogjuk átrágni magunkat a törvényen – hisz tapasztaljuk, mekkora a foganatja. Annyi azért nem árt még idézni belőle, hogy szerinte a foglalkoztatottaknak a nemüktől függetlenül egyforma fizetésre van joguk ugyanazért vagy ugyanazon értékű munkáért. Meg hogy bármilyen diszkriminációért 5 ezertől 100 ezer dinárig terjed a pénzbüntetés.
Kár a gőzért, hogy az egy éve hatályos törvény be(nem)tartását elemezzük. Sokkal érdekesebb és tanulságosabb böngészni azok között a hozzászólások között, amelyek a törvény meghozásának évfordulóján a törvény alkalmazásának lehetőségeiről és kihívásairól szervezett tanácskozást véleményezik.
„Milyen egyenrangúság? Az állásinterjún a nővéremtől mindig azt kérdezik először, tervez-e gyereket.”
Vajon férfitól megkérdezik-e?
Nyilvánvaló, hogy vannak női és férfi szakmák, még ha mi, nők nyerges vontatót hajtunk és hangárt hegesztünk is. És én nem is látok kivetnivalót ebben. Az már kevésbé jó, hogy vannak elnőiesedett szakmák, az egészségügyben nővérkék, az oktatásügyben óvónők, tanító nénik, és lám-lám, mintha a pénzintézetek is kezdenének megtelni hölgyekkel – persze, nem vezető beosztásúakkal.
„A foglalkoztatásban soha nem lehetünk egyenrangúak a férfiakkal, azon egyszerű oknál fogva, hogy csak a nő szülhet gyereket” – fogalmazta meg egy női kommentátor.
Talán nem is ez a legnagyobb bajunk, az egyenrangúság hiánya. Sokkal fájóbb, hogy eltűnni látszanak a hagyományos társadalmi, emberi szerepek, felborulni látszik a család. A mi választásunk, a mi vállalásunk a gyerek – figyelmeztet bennünket az imént idézett asszony. Igaza van, csakhogy egyre nehezebb teljesíteni vállalásunkat, helytállni választásunkban. Kevés anya mondhatja ma el, hogy a napi taposómalomban eleget van együtt a gyerekeivel, a párjával, elég időt szánhat az otthonára, önmagára. Főállású anyaság? Szép is lenne. Kedvezményes munkakor? Inkább emelik a nők nyugdíjkorhatárát.
A mi választásunk? Ebben a formában nem feltétlenül. Nem remélünk, nem várunk csodát. De az csodát tud művelni, ha kiveszik elnehezült kezünkből a porszívót, ha gőzölgő kávé vagy illatozó tea illata fogad, amikor végre hazaevickélünk ebben a zord időben.
Egyenrangúság ide, egyenjogúság oda – egy biztos: nem panaszkodik a női sorsra az, akitől nem elvárják, hanem akinek hagyják, hogy nő legyen.
