Időnként magam előtt látom az egykori tarisznyás koldust, aki házról házra járva megállt a kiskapuban, imádkozott, s talán szólt is valamit az ima mellett, ha kinyílt a kapu. Olyan negatív Télapó-féle volt ő, aki díszes ruha helyett szürkén jött, és nem hozni akart, hanem valamit vinni. Máig sem tudom, megelégedett-e a bögrényi liszttel – amit azután a péknél kenyérre cserélt – vagy egyéb alamizsnával. Azt pedig csak sejtettem, hogy időnként miért távozott tőlünk üres kézzel: olyan kor volt az, amikor sokak szegénysége és kevesebbek nyomora között helyenként majdnem elmosódott a határ. Olyan idők voltak azok, amikor a tanító arra okított bennünket, hogy a foltos ruha nem szégyen, csak a rongyos. Ilyentájt, télidőben, a mostanihoz hasonló kemény fagyokban tüzelő spórolása gyanánt pedig reggeltájban a hideg ellen jót tett a takarók tetejére vetve apánk orosz fogságból hozott pufajkája…
A karácsony akkoriban még fölmázolt szobába köszöntött be, s nem is tűnt szemetelésnek a Kisjézus jászlát megidéző, asztal alá vetett szalma. Advent jelentéstartalma pedig teljesen ismeretlen volt számomra, miközben gyorsan megtanultam, mikor is van vízkereszt, hiszen azt sem vártuk kisebb türelmetlenséggel, mint a karácsonyt: egyik hozta a karácsonyfát, a másik lehetővé tette, hogy hozzájuthassunk gyümölcséhez. Egy nappal sem előbb, egyetlen szaloncukorhoz vagy fügéhez sem. Jókora megpróbáltatással járt ez a szűk két hét számunkra, amíg a csodálkozástól eljutottunk a beteljesülésig. Nem mindennapi élmény volt az, mert talán egész esztendőben sem jutottunk annyi csemegéhez, mint január 6-án, s alighanem akkor is a legnagyobb s jóformán egyetlen ünneppé vált volna számunkra a karácsony, ha apánk történetesen nem erősen hívő ember.
És vajon mi került a karácsonyfa alá? Zöldellő búza néhány gyapjas agyagbáránnyal. Föl sem vetődött senkiben, hogy nem a karácsonyfa az igazi és a teljes ajándék, s így, sok év múltán azt hiszem, el is vesztette volna értékét, ékét, csillogását s talán még az illatát is, ha azonnal bontható – vagy egyáltalán – csomagok veszik körül.
Most pedig, sok esztendő múltán tanácstalanul állok az ünnep előtt. Az igencsak sekélyes tévécsatornák azt kutatják, ki mennyit költ a karácsonyra, kérdezgetik nézőiket, hogy vesznek-e föl hitelt ajándékvásárlásra. Működik a reklámgépezet, s eközben az ünnepi készülődés úgy váltott át üzletjárásba, mintha terhes kötelezettségünket kellene leróni fővesztés terhe alatt. Meglehet, hogy jó szándékkal, de hitet veszítve.
Szeretetkiváltó szeretne lenni a bevásárlás, de nem lehet. Más-más kategóriába esnek. Mert hallom, hogy miközben szeretve ajándékozunk, a családok fele széthullik. Pedig biztosan mindenki megkapta ajándékát a korábbi ünnepek alkalmával. A gyerekek most meg már kétszeresen is: külön-külön mindkét szülőtől.
Amiatt is tanácstalan vagyok, mert állítólag nagyon szegény a nép. Hiszen ha úgy volna, apraja-nagyja örülne a karácsonyfának. A koldusok pedig régóta nem járják a falusi utcákat, inkább a városokba vonultak, hogy hajléktalanként ezerszámra örüljenek a karácsonyi ajándéklevesnek. Ők ebből tudják: ismét itt van az ünnep. Igen, mert fél évszázad alatt, állítólag irányt meg rendszert váltva és a demokráciába lépve egészen idáig fejlődött ez a legújabb világ: ki levesért áll sorba, ki a hatalmas áruház pénztáránál.
Valamiért mostanság egyre inkább keresem a díszes ajándékcsomagok között a karácsonyt, nem is igazán azt a régit, hanem csupán azt az egy szaloncukrot vagy aranydiót, amelyben biztosan benne van.
