Milliárdos nagyságrendű (euróban és dollárban kifejezve) segélycsomagok röpködnek a levegőben Amerikában és Európában egyaránt. Bankokat, biztosítóintézeteket, az autógyártás óriásait akarja megmenteni állami pénzen Obama, Sarkozy, Merkel, Brown és a többi „nagy”. Költségvetési tétellé vált a „munkahelymegőrzés” fogalma Magyarországon, Szerbiában, és még számos európai és más országban. Tombol a világválság, és, mint láthatjuk, nem kímél sem országot, sem vezetőt, sem ipari ágazatot.
Érdekes, hogy csak kevesekben tudatosul, hogy ez a recessziós hullám ugyanolyan erővel csap le a sajtóra is, mint bármi másra. Persze lehet, hogy erről maga a sajtó is tehet: úgy van vele, épp elég baja van most az olvasónak, hallgatónak, nézőnek, nemhogy még a saját bajával is traktálja fogyasztóit.
Pedig nagy bajban van – elsősorban a nyomtatott – sajtó (is). És, mint manapság szinte minden, ez is globális jelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban másfél évszázados múltra visszatekintő, több százezres példányszámmal rendelkező napilapok tesznek lakatot a szerkesztőség ajtajára, mert csak a veszteséget termelik hónapról hónapra. Nagy-Britanniában már több ezer, a médiában dolgozó ember maradt munka nélkül és került az utcára, a legismertebb német kiadóházak is tömeges elbocsátásokat jelentettek be. És persze hasonló a helyzet a szűkebb régiónkban is. Magyarországon már évek óta csak egy dolog stabil, ez pedig a napilapok példányszámának folyamatos, mindeddig megállíthatatlan csökkenése, amely az esetek döntő többségében kétszámjegyű. A szerbiai adat sem sokkal biztatóbb: a tavaly augusztusban mért 900 ezer óta mára, tehát kevesebb mint egy év alatt, 600 ezerre csökkent a teljes napilappiac napi összpéldányszáma. A példányszámcsökkenés már önmagában is rendkívül érzékeny dolog, de a laptulajdonosok és lapvezetők számára még ennél is fájóbb a hirdetési bevételek csökkenése, amely például Szerbiában az idén átlagosan 30 százalékos.
Mindebből mindeddig „csak” az derült ki, hogy a média világa is egy olyan piaci ágazat, amelyet éppúgy sújt a válság, mint bármely más iparágat. De a pénzügyi-gazdasági vonatkozásain túl van ennek egy politikai vetülete is. A nyugati, keresztény–zsidó kultúrán alapuló világrend demokráciájának egyik kőbe vésett alaptétele a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató funkciók egymástól való függetlenségéről és egymás kölcsönös ellenőrzéséről szól. Nos, ebben a világrendben a demokrácia negyedik letéteményese és alappillére a szabad sajtó, melynek feladata az imént felsorolt három hatalmi ág ellenőrzése. A szabad sajtó a nép figyelő szeme, a legfontosabb közvetítőcsatorna nép és hatalom között. Az a szabad sajtó, amely most egyre inkább veszélyben van, és ezért egyre kevésbé szabad.
Az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy a világ és Európa vezetői különösebben aggódnának emiatt. Az autóipar, a bankszféra, a közintézmények – mind-mind támogatásra és segítségre méltóak, a sajtó azonban továbbra is ki van téve a piaci törvény(telenség)ek kénye-kedvének. Nagyon kevés, számszerűen eddig kettő az ellenpélda: Nicola Sarkozy francia elnök ígért egy 600 millió eurós, számtalan konkrét intézkedést tartalmazó segélycsomagot a francia nyomtatott sajtónak, és egy egészen friss, tegnapi sajtóhír szerint Szlovénia az idén 3,4 millió eurót különít majd el a szlovén média támogatására.
Talán felesleges a nyomdafestéket pazarolni rá, de azért mondassák ki: Szerbiában mindeddig nyoma sincs egy hasonló jellegű kormányzati szándéknak. A sajtó továbbra is ki van téve a vadkapitalizmus piaci törvénytelenségeinek, amelynek, országos szinten nézve, jól kitapintható és egyenesági következménye a bulvár térhódítása és a politikai sajtó folyamatos visszavonulása.
