A helyszín tehát egy hotelszoba, ahol titkos társaság ülésezik, egy memorandum megfogalmazásán vitázva. Olvasóinkat illetően pedig egyelőre szabad a vásár – mindenki kutakodhat gondolataiban, földrajzilag hol hangzanak el az alább idézett mondatok. Tehát:
„Az európaiak nem barátaink, hanem az ellenségeink. És nem azért, mert mi az ellenségeik vagyunk, hanem azért, mert ösztönösen megvetnek bennünket.”
„Az én jövőm nem Európa – közölte az egyikük mosolyogva. – Soha életemben nem fogom majmolni az európaiakat, sem gyűlölni önmagamat, amiért más vagyok, mint ők.”
„Ha mindenáron tudni akarja, én fütyülök az ön bálványozott európai uraságaira! Csöppet sem érdekelnek, csupán arra vágyom, hogy kiléphessek az árnyékukból.”
„– Na, ide hallgassanak! A hátam mögött nyilván gyávának fognak nevezni, de maguk a gyávák! És a drágalátos európai cimboráik a legesleggyávábbak! Tessék! Én ezt üzenem a Nyugatnak!”
„– Óvakodjunk a jó szándékú németektől! – rikkantotta valaki.”
„Mi nem ostoba fajankók vagyunk, csak szegények! És teljes joggal követeljük, hogy emiatt ne nézzenek le minket!”
„Egy nyugati első látásra mélységesen megveti az idegent, aki szegény országból érkezett. Azért olyan szegény, hiszi róla, mert bolond nép fia. Ugyanez a nyugati valami mást is gondol magában; szerinte a szegény ember feje biztosan tele van zagyvasággal, s ez döntötte nyomorba, ez taszította kétségbeesésbe a hazáját.”
„– Mi sosem lehetünk európaiak! – kiáltotta az egyik büszke, öntelt ifjú. – Ők megpróbálhatnak eltaposni minket a tankjaikkal, és szitává lőni, megölni mindnyájunkat, de a lelkünket nem cserélhetik ki, hiába is akarják!”
„Büszke vagyok mindarra, ami nem európai bennem. Büszke vagyok valamennyi jellemvonásomra, amit az európaiak gyerekesnek, kegyetlennek, primitívnek tartanak. Ha az európaiak szépek, nekem a leghőbb vágyam, hogy csúf legyek; ha az ő eszük, mint a borotva, az én agyam maradjon csak tompa; ha ők modern gondolkodású emberek, engedjék meg, hogy továbbra is együgyű és buta legyek.”
Nos – mielőtt bármit is gondolnának –, most már eláruljuk, mindez Törökországban játszódik, az idézetek Orhan Pamuk, a 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett török író Hó című regényéből valók.
Aztán: szinte véletlenül került a kezünkbe Major Nándor: Szerbia Milošević után III. című, politikai esszéket tartalmazó kötete. S lám, a 149. oldalon közölt írás (címe: Amint lehet) így kezdődik: „Hódítsuk meg együtt Európát!” – ezzel a kétértelműen harcias szlogennel nyerte meg Boris Tadić, a Demokrata Párt elnöke 2008. február 3-án a szerbiai elnökválasztást. Mi lett a „hódításból”?
Persze, a szerző maga is keresi a választ, egy helyen emlékeztet például arra, hogy a múlt év áprilisában az EU-külügyminiszterek Tanácsa úgy döntött, aláírja Szerbiával az előcsatlakozási szerződést, ennek ratifikálásához azonban szükségeltetik a hágai törvényszéknél teljesíteni a kötelezettségeket.
Azóta az idő kereke fordult néhányat, történt is ez-az, Európa meghódítása azonban mintha váratna magára. S hogy ez mikor történik majd meg? Az említett írás címe – ha véletlenszerűen is – találóan sejtet: amint lehet. Minden további információért pedig forduljanak egyenesen Pamukhoz. Ő talán tudja...
