Akadnak olyan politikai ötletek, amelyek már megszületésük alkalmával halálra vannak ítélve, de nem árt bedobni őket a köztudatba, mert a nép körében szimpátiát kelthetnek valamely párt vagy politikus iránt. Ezek közé tartozott a minisztériumok leépítésének ötlete (abban nem vagyok biztos, hogy a szándéka is), miként újabban a parlament „zsugorítása” is. Ez utóbbi téma a Demokrata Pártban vetődött föl néhány hónappal ezelőtt, hogy időnként csámcsogjon egy kicsit rajta a sajtó és a köznép, a hiszékenyebbek pedig komolyan is vegyék, mielőtt minden visszatérne a „rendes kerékvágásba”.
Valóban szükség volna a szerb képviselőház tagságának megtizedelésére? Mennyit nyernénk vele? Egyáltalán mikor kerülhetne rá sor? És miért nem fog belátható időn belül?
Először is csupán egyszerű politikai akarat szükséges a változtatáshoz, vagyis annak az elképzelésnek a kivitelezéséhez, hogy a képviselők számát 250-ről 150-re csökkentsék, mondván: a mostani túl nagy létszám, a kisebb pedig olcsóbb és hatékonyabb lenne. Mindebben azonban igen kevés az igazság. Legalábbis kérdéses. Tény, hogy politikai akarat kell hozzá, azaz kétharmados többség a parlamentben, majd következhetne a népszavazás, mivelhogy az alkotmány szabályozza a képviselők számát, a módosításához pedig referendum szükséges. Ha tehát valamilyen csoda folytán meglenne az akarat, akkor is hosszú folyamat elé néznénk. De máris hallani lehet az ésszerű ellenvéleményt: ha már alkotmányt módosítunk, akkor egyéb szükséges javításokat is el kellene végezni, hiszen elég költséges egy népszavazás. Meddig is tartana nálunk az alkotmánymódosítás előkészítése? Egy évig? Többig?
Az sem biztos, hogy túl nagy a szerb parlament. Az európai országokban ugyanis százezer lakosra 2,3–4 képviselő jut, nálunk pedig – Koszovó beszámítása nélkül is – csupán bő 3, tehát korántsem vagyunk az élmezőnyben.
És vajon hatékonyságban és takarékosságban mennyit hozna a létszámcsökkentés? Egy indoklás szerint csak a képviselői fizetéseken évente 1,5 millió eurót lehetne megtakarítani. Ez igaz lehet mindaddig, amíg a képviselőket szavazógépnek tekintjük, akiknek a szerepe a pártbeintésre történő gombnyomogatásban merül ki. Ha mégis föltételezzük, hogy törvényelőkészítő munkát is végeznek – amiből ezután sem lenne kevesebb –, akkor nyilván helyettük több szakértőre, nagyobb adminisztrációra lenne szükség, vagyis a bérük nem kis részét mások vinnék el. A munka hatékonysága valóban növekedhetne – állapíthatjuk meg némi iróniával –, mert kevesebb honatyával mégiscsak kevesebb lenne a szócséplés.
Van, aki azt rója föl, hogy a képviselők egyéb funkciókat is betöltenek, nem dolgozzák le munkaidejüket úgy, mint mások, vagyis kevesebben is képesek lennének ellátni a törvényhozói teendőket. Kétséges azonban, hogy ilyen tekintetben történne javulás, hanem inkább a már említett szakértők száma gyarapodna.
Hogy mennyire nehéz dolog kisebbre szabni a parlamentet, azt jól példázza Magyarország esete. Már négy évvel ezelőtt könnyedén megegyeztek a pártok abban, hogy a 386-os (valóban nem kis) létszámot csökkenteni kell. Azóta négy év telt el, időnként fölvetik a témát, de érdemleges előrelépés nélkül. Ott is alkotmányt kellene módosítani, meg választási rendszert. Gyanítható, hogy erre a jövő évi választásokig nem kerül sor. Miként nálunk is csak nagyon sokára.
