Legalább két évtizede nem járt ilyen magas rangú amerikai állami tisztségviselő Szerbiában, mint a ma hivatalos látogatásra Belgrádba érkező Joe Biden.
Tekinthetnénk ezt akár diplomáciai sikernek is. Csakhogy korántsem a jelenlegi szerbiai államvezetés vagy külpolitika kizárólagos érdeme az, hogy az amerikai alelnök a térségbe látogat. Ékesen árulkodik erről az a három helyszín, amelyet Biden háromnapos turnéja során felkeres: Szarajevó, Belgrád, Priština. Ez a három gócpont szépen ki is rajzolja azt a Bermuda-háromszöget, amelyben az amerikai külpolitikának céljai vannak, méghozzá elsősorban feszültségcsökkentő céljai.
Szarajevóban, pontosabban Boszniában amerikai meglátás szerint elsősorban Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke okozza a feszültséget. Az országban új alkotmány meghozatalára készülnek, amely az eddigi laza államformánál jóval egységesebb és centralizáltabb államot hozna létre, a szerb entitást képviselő Dodik viszont nemhogy az együttműködésre nem hajlik, hanem egyre nyíltabban hangoztatja az államszövetségből való kiválás lehetőségét. Haris Silajdžić, a bosnyák államelnökség tagja egy nem régi televíziós szereplése során már egyenesen úgy nyilatkozott, ha a szerbek megpróbálnak kiválni az államszövetségből, akkor „vér fog folyni” – teljességgel érthető hát, hogy az USA úgy ítélte meg, megérett a helyzet arra, hogy kettes számú emberét küldje a térségbe. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok, joggal, többé-kevésbé a saját gyermekének tekinti Bosznia-Hercegovinát: még jól emlékezhetünk rá, a jelenlegi államot és a békét gyakorlatilag Daytonban hozták tető alá, Richard Holbrooke vezényletével.
Boris Tadić tehát gyakorlatilag feladatot fog kapni a ma Belgrádba érkező Bidentől, mondják a politikai elemzők, ez a feladat pedig Dodik kordában tartása. A másik feladat már nem lesz ennyire egyértelműen kinyilatkoztatva, és a harmadik helyszínhez kötődik. Ez természetesen Koszovó. A megfelelő diplomáciai csatornákon keresztül a két fél már korábban, még jóval a látogatás előtt tisztázta egymással, hogy ezt a kérdést különösebben nem feszegetik, mert „teljes az egyetértés közöttük abban a tekintetben, hogy ebben a kérdésben nem értenek egyet”. Ez a diplomáciai nyelvezetben már szinte közhelynek minősülő finom nyelvi bukfenc tehát azt jelenti, hogy Koszovó kérdése (most) nem fog újabb feszültséget okozni Szerbia és az Egyesült Államok kapcsolataiban, mégis, hírelemzők szerint Biden, nyilván szintén kifinomult nyelvezettel, de arra fogja kérni vendéglátóját, hogy ha Szerbia a politikai verbalitás szintjén továbbra sem ismeri el Koszovó függetlenségét, akkor legalább maradjon meg ezen a szinten, és hagyja abba azt az agresszív diplomáciai hadjáratot, melynek célja minél több országot rábeszélni arra, hogy szintén ne ismerjék el az egykori szerb tartomány független voltát.
A pragmatikus amerikai diplomácia jól ismert jellemvonása a „bot és sárgarépa” elmélete, vagyis, hogy az egyik kezével jutalmat ígér, a másikkal büntetéssel fenyeget. A kérdés tehát, hogy mit rejteget a jutalmat ígérő kéz, azaz mit kaphat Szerbia, ha jól viselkedik ezekben az Amerika számára fontos kérdésekben?
Elsősorban is állapítsuk meg, Szerbia nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követelhessen a világ első számú nagyhatalmától. Másodsorban tegyük hozzá, amit esetleg mégis kaphat, az állítólag Hollandia. Vagyis, annak a mindeddig kőkemény és hajthatatlan holland álláspontnak a megenyhülése, mely szerint Szerbia csak akkor folytathatja útját az Európai Unió felé, ha Ratko Mladić már ott ül az egyik hágai cellában – nyilván amerikai ráhatásra.
Márpedig ha ez így van, akkor ebből az derül ki, hogy Tadić Banja Lukán és Dodikon keresztül vezethet tovább bennünket Brüsszelbe. Furcsa képzavar, de a politikai cserekereskedelem már csak ilyen.
