Történt egyszer, igen régen, még a XIX. század utolsó éveiben, hogy Szepes vármegyében, egy kicsinyke falu temetőjében kereszt formájú emlékművet emeltek az ottaniak, a feliratban köszönetet mondva befogadó új hazájuknak, egyben hitet téve hozott (német) nyelvük és kultúrájuk mellett.
A szepességi szászok (csekély számban utódaik ma is ott élnek) azonban ösztönösen elővigyázatosak, előrelátóak lehettek, az emlékművet ugyanis vasból készítették, s mély betongödörbe ágyazták. Így amikor, közvetlenül a második világháború befejeződése utáni napokban, a szomszéd faluból italozó szlovák legények jelentek meg traktorral és kötéllel, a vaskeresztet csak kissé megdönteni tudták, eltávolítani nem. Az új honfoglalók szándéka világos volt: új történelmet írni, a régit eltüntetni. Közben az is kiderült, aki könnyedén (győztesként vagy ügyeskedve) jut területhez, soha sem biztos a dolgában. Így aztán időnként más nemzetiségű hivatalnokokat bocsát el (Románia), vagy országa „területi egységének és szuverenitásának” vélt megsértése miatt aggályoskodik (Robert Fico). Megtörtént továbbá (a múlt század húszas éveiben), hogy az illető (magyar) kisebbség, bár a parlamentben tizenhárom mandátum illette volna meg, csak egyet kapott, azt sem választás, hanem kinevezés révén (SZHSZ).
Másfelől azt tapasztaljuk, hogy a területvesztést a nemzetek többsége rendre igazságtalan büntetésként éli meg, e seb pedig tartós. Elevenebben érzékeny a helyzet, ha a seb friss (lásd: Koszovó). S még halmozottabban, ha a politikai szemlélet képtelen a váltásra, ily módon – megfelelő képlet hiányában – a szabad indulatok búvópatakokként indulnak el minden irányba, s ha a retorika némileg változik is, egyből kiderül – s a Balkánon ennek mélyből gyökerező komoly hagyománya van –, hogy a felelős tisztségviselő sem mondja igazán komolyan azt, amit mond, s ezzel a hallgató is tökéletesen tisztában van. A megoldást hátráltatja továbbá, hogy politikusaink általában mindig csak területről beszélnek, de arról például, hogy adott esetben Szerbia mihez kezdene a kétmilliós albánsággal, átfogóbb (távlatokat, átadott jogokat is felvillantó) elemzéssel aligha találkoztunk. Mindezek ellenére nem vagyunk biztosak abban, hogy az amerikai alelnök látogatása felemásra sikeredett volna; voltaképpen egy kísérletnek lehetünk majd szemtanúi, amely választ adhat arra a kérdésre, egy racionális, s szükség szerint hajlékony politika képes-e felgyorsítani az irracionalizmusban megbújó, a helyzetet konzerválni akaró erők felszívódását, vagy tovább mímeljük az „igazságtalanul megbüntetettek” zárt egyszólamúságát. Volt, aki elhúzta lábát a fékről, de golyó által végezte. Nagy kérdés persze, hogy ez a példa (eset) mire volt jó, létezik-e kisugárzása, amely az új helyzethez való bölcs alkalmazkodás felé hajlana, vagy marad egy téves nemzetstratégia és a sokak kényelmét biztosító dacos alakoskodás (igaz, ez utóbbihoz több a profi színészünk). Most azonban lehetségessé vált, hogy egy egész ország válasszon (új) szerepet magának. Azonfelül, hogy a bőrünkre is megy a játék, valóban kíváncsiak vagyunk...
