Az elmúlt két évtizedben több ízben is megbizonyosodhattam afelől, hogy a politikai tevékeny ség sikeressége nagymértékben a folyamatos megújulási képesség kifejtésében rejlik egy adott politikai erő részéről, aminek kamatoztatásában nagy szerepet játszik a szavazópolgárok felejteni tudó tehetsége.
Emlékszem, mily nehezen dolgozta fel tiltakozásra fogékony kamasz-agyam annak az egyszerű ténynek a megtapasztalását, hogy egyesek, nagyobb felhajtás nélkül, szinte máról-holnapra képesek a kommunista ideológiát a kereszténységgel felváltani – úgy közvetlen környezetemben, mint országos szinten. Mert ha valaki egymástól két ennyire eltérő világnézetet tud azonos meggyőződéssel képviselni, valószínűleg egyiket sem támogatja igazából, és sokkal inkább az adott társadalmi feltételeknek való megfelelés vezérli cselekedeteit, mintsem őszinte hite az általa képviselt eszmék helyénvalóságában – gondoltam tizenöt évesen.
És gondolom most is – húsz évvel később.
Az egyéni „politikai megtérések” összeszámolhatatlan esetei mellett, az említetten kívül az adott időszakban Szerbiában még egyszer került sor tömeges „politikai megvilágosodásra”, mégpedig a 2000. október ötödikei események után, amikor a volt rezsim számos tagja – egymással versenyezve, ki mondja ki naponta többször a „demokrácia” szót, szinte kórusban marasztalva el a miloševići diktatúrát – sebbel-lobbal lépett át a Szerbiai Demokratikus Ellenzék koalíció valamelyik alkotópártjába, amely rendszerint nagy előszeretettel fogadta a hatalomgyakorlásban „edzett és megpatkolt” kádereket, amihez asszisztált nekik a polgárok kiváló készsége a felejtésre.
A szerbiai politikai porondon az utóbbi időszak legnagyobb változását a Szerb Radikális Pártból kiváló Szerb Haladó Párt létrejötte jelentette, amely – ahogyan azt különféle közvélemény-kutatások, valamint három szerbiai községben a közelmúltban lezajlott helyhatósági választások eredményi is alátámasztják – máris a két legnagyobb szerbiai párt egyikévé nőtte ki magát. Tomislav Nikolić pártelnök már radikális elnökhelyettesként is mindent megtett az általa vezetett párt „megpuhítására”, egy új párt elnökeként viszont teljes mértékben azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy egy teljesen új, a nemzeti érdekeket továbbra is szem előtt tartó, de az európai elvárásoknak is teljesen megfelelő politikus, aki végleg szakított a korábbi pártja által képviselt politikai szubkultúrával. A demokratikus irányvonal iránti nyitottságában immár odáig is eljutott, hogy jelenlétével szombaton a Vajdasági Magyar Szövetséget is megtisztelte a párt tizenötödik születésnapja alkalmából megrendezett ünnepségen, ahol többek között azt is elmondta, hogy „bízik abban, hogy Boris Tadićtyal közösen egy olyan európai uniós Szerbiát sikerül létrehozniuk, amelyben a VMSZ is mindig hatalmon lesz”.
Az, hogy egy párt vagy egy politikus kész a megújulásra, a kor kihívásaira való reagálásra, saját „politikai és egyéb” tévedéseinek a beismerésére, önmagában dicséretes tett, csakhogy politikusok esetében mindig figyelembe kell venni a kijelentést generáló politikai szándékot is. Szombati jelenlétével Nikolić üzent: elsősorban azoknak, akik esetleg még mindig kérdőre vonnák demokratikus voltát, továbbá azon szavazópolgároknak, akik elégedetlenek a jelenlegi hatalommal, de a szélsőségeseket sem támogatják, és nem utolsósorban üzent az Európai Uniónak. Részvétele a pártszületésnapon az ő szemszögéből vitathatatlanul jogos, azonban felmerül a kérdés, vajon mennyire van szüksége a VMSZ-nek erre a „politikai partnerre”.
A politikusoknak mindig van ésszerű magyarázatuk cselekedeteikre, a „közösség érdekében” tett üzletelésre, a „politikai célok” eléréséhez szükséges kompromisszumok megtételére, kérdés azonban, hogy hol húzódik meg az a határ, ameddig e tekintetben a múltra való fátyolborítással egy párt elmehet. Nem kell kiváló emlékezőképességgel rendelkezni ahhoz, hogy felidézzük magunkban e „megtért politikus” korábbi kijelentéseit, legyen szó a meggyilkolt Đinđić emlékéről, vagy akár azon megjegyzéséről, hogy mindent, amit a politikában tud, „Šešeljtől tanult”. Attól a Šešeljtől, akit Hága háborús bűnökkel vádol, aki annak idején a vajdasági magyarokat 1956-os menekülteknek titulálta. És nem kell rendkívüli memóriával rendelkezni ahhoz sem, hogy Nikolić helyettesének, Aleksandar Vučićnak egyes kirohanásait felidézzük: legyen szó tájékoztatási miniszteri ténykedéséről a hírhedt „vörös-fekete kormányban” a távoli kilencvenes évek végén, vagy a nem is olyan régi parlamenti kijelentéséről, miszerint „a vajdasági magyarok szabadon utazhatnak Magyarországra”.
A polgárok kollektív felejtése az az ütőkártya, amire a politikusok mindig nagy előszeretettel támaszkodnak, anélkül ugyanis „megújulási törekvéseik” semmit sem érnének. Nincs ebben semmi új és semmi rendkívüli – mint ahogyan őszinteség sincs sok benne. Kérdés azonban, hogy az adott esetben a VMSZ mennyire kész felejteni, és „bizonyos körülmények között” szövetkezni azokkal, akiktől a megalakulását követő években a vajdasági magyarságot volt kénytelen védelmezni.
