Egy fénykép erejéig még együtt volt a népes csapat
Ünnepélyes fogadást adott a magyarkanizsai polgármester a Városháza dísztermében mindazoknak a községbeli diákoknak, akik a 2008/2009-es tanévben kiemelkedő eredményeket, I., II., III. helyezést értek el, illetve különdíjat nyertek olyan rangos külföldi, országos, tartományi vagy körzeti versenyen, ahol iskolájukat képviselték, és így hozzájárultak intézményük, valamint a község jó híréhez.
Ennyi az esemény hírértéke.
Az újságíró mindig szívesen tesz eleget ilyen meghívásnak, hiszen a sok bú, baj, gond, vita, gáncsoskodás mellett olyan jó néha szép dolgokról írni. Főként a gyerekek, fiatalok eredményeiről, hiszen akármilyen kopottnak tűnő frázis, hogy ők a jövő záloga, bizony ez tény.
Felemelő érzés volt látni a díszteremet így, tele mosolygó gyerekekkel, fiatalokkal. Jó volt hallani a köszöntő szavakat.
Josip Lepeš, a polgármester oktatásügyi tanácsosa a végtelen égbolt ragyogó csillagaihoz hasonlította a tehetséges tanulókat, megdicsérte őket, amiért a szabad idejüket feláldozva magasabb szintre emelik a tanáraik által felfedezett, kiemelt tehetségüket.
Nyilas Mihály polgármester elismerő szavakkal, oklevelekkel, szerény ajándékokkal köszöntötte a diákokat, s reményét fejezte ki, hogy folytatják megkezdett útjukat, és elért eredményeik vagy segítik őket az életpályájuk kiválasztásában, vagy színesítik majd az életüket.
Vranić Váradi Lívia, az önkormányzat szakmunkatársa ezután iskolánként kiszólította a diákokat: a magyarkanizsai J. J. Zmaj Általános Iskola, a horgosi Október 10. Általános Iskola, az oromhegyesi Kis Ferenc Általános Iskola, a zeneiskola és a középiskola tanulóit.
Felolvasta a névsorokat, a diákok átvették a jutalmukat, megpróbáltak a felkészítő tanáraikkal együtt belezsúfolódni egy fényképbe, majd eltűntek.
Az előzményekhez tartozik, hogy a Városháza dísztermében és a kistermében csemege és üdítő várta a vendégeket. Ajjaj, gondoltam, kevés lesz ez száz szomjas kamasznak De nem lett az, merthogy mire a média megszólaltathatott volna néhány nemzetközi versenyt nyert diákot, és kivallathatta volna a felkészítő tanárokat a munkájukról, addigra kiürült a Városháza.
Elkeseredetten araszoltam hazafelé. Hát hogy a manóba lesz ebből most riport?
Például így, hogy megírom, miért nem készülhetett riport.
Mert volt olyan tanár, aki eljött ugyan, ám a diákjait nem hozta el. Véleménye szerint ugyanis nem volt rendjén, hogy egy mércével mérték a körzeti, az országos meg a nemzetközi versenyeket. Szerinte a nemzetközi versenyen elért negyedik-ötödik helyezés nyom annyit (sőt jóval többet) a latba, mint egy körzeti harmadik hely.
Azok a pedagógusok, akik zúgolódva távoztak, általában nem rejtették véka alá az elmarasztaló véleményüket. Szerintük rá lehetett volna szánni még egy kevéske időt a gyerekekre, ha már odacsődítették őket a község minden csücskéből, és egyenként kellett volna szólítani őket. Talán jobb lett volna kikérni egy gyakorló pedagógus véleményét arról, hogyan kell megszervezni egy diákfogadást – mondták néhányan.
Az asztalokon ott maradt a keksz, a cukorka meg az üdítő, a részvevőkben (legalábbis egy részükben, szemmel láthatóan) meg valami tüske. Hiányérzet. Szépen, felemelően kezdődött, ám valahol gellert kapott a rendezvény. Jó lett volna megkérdezni a diákokat, a tanárokat, hogy miért futottak szerteszét ahelyett, hogy elbeszélgettek volna a kisteremben, miért nem érezték igazán a magukénak a fogadást, miért nem találtuk alig néhány perccel a fényképezkedés után azt a diákot, aki a legtöbb nemzetközi díjat kapta. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy miért nem köszöntötték név szerint a legeredményesebb diákok felkészítő tanárait – hiszen keményen megdolgoztak a gyerekek sikeréért, miért nem név szerint, egyenként köszöntöttük tapssal a győzteseket, miért…
Hosszasan lehetne folytatni.
Nagyon nehéz olyan mércét találni, ami szerint hitelesen el lehet dönteni, hogy melyik tanuló érdemli meg a polgármesteri gratulációt. Hálátlan feladat szűrni, méricskélni, hiszen hiába nemes a szándék, ha a tettben kevésbé tud tükröződni, és felhőtlen öröm helyett csalódottság születhet. Biztosan minden meghívott megérdemelte, hogy ott legyen, és vannak még jó néhányan, akiknek ott lett volna a helyük, mert tiszteletre és elismerésre méltó eredményt értek el.
Talán mégis igaza lehet annak a vendégnek, aki szerint a kevesebb több lehetett volna: ha csak az országos és nemzetközi versenyek részvevőit, esetleg csak az első helyezetteket kellett volna meghívni, hogy jusson rájuk elég idő, fordítódjék rájuk kellő figyelem.
Mert ünnepet nem szabad kutyafuttában ülni, még ha gyerekekről van is szó. Helyesebben: főként, ha gyerekekről van szó.
