Már az előzményeket is nehéz higgadt hangon összefoglalni.
Szerdán Újvidéken járt Balogh István, a magyarországi Gyermekrák Alapítvány Kiemelkedően Közhasznú Szervezet elnöke. Dr. Csengeri Attila tartományi egészségügyi titkárhoz érkezett. Lapunk mai számában mindkét megnevezettet megszólaltatjuk, ezekből a nyilatkozatokból is kiderül, hosszas, hónapokig tartó egyeztetés előzte meg ezt a szerdai találkozót.
A Gyermekrák Alapítvány – mint nevéből is kiderül – rákos megbetegedésben szenvedő gyerekek és azok családjának megsegítésével foglalkozik, immár több, mint egy évtizede, és Románia, valamint Ukrajna után most Szerbia felé is szerette volna kiterjeszteni, illetve hivatalos szintre emelni tevékenységét. Az Alapítvány ugyanis már eddig is segített vajdasági magyar gyerekeken, de mint a Magyar Szónak nyilatkozó elnök elmagyarázta, az együttműködési megállapodás aláírása azért lett volna fontos, mert gyorsabbá, hatékonyabbá és egyszerűbbé tette volna az ezzel kapcsolatos ügyintézést.
A megállapodás aláírása nem történt meg. Az Alapítvány képviselői már gyakorlatilag Újvidékre értek, amikor dr. Csengeri Attila telefonon közölte velük, az aláírásra „nem kerülhet sor”, mert „ülésen van, ahonnan nem tud eljönni”, és egyébként is „elbeszélgetett munkatársaival, és úgy döntött, ilyen formában Vajdaság részéről nem írhatja alá a megegyezést”. (Csak zárójelben: fél éves huzavona és egyeztetés után!) A két fél ennek ellenére később mégiscsak találkozott személyesen is. Ekkor végre kiderült a valós ok. „Csengeri úr számára a legnagyobb akadályt az jelenti, hogy alapítványunk csakis a magyar nemzetiségű gyermekeket támogatná”, nyilatkozta Balogh István, és a tartományi tájékoztatási titkár, szintén lapunknak nyilatkozva gyakorlatilag megerősítette ezt az okot.
Talán még csak annyit, szerkesztőségünk birtokába jutott magának a megállapodásnak a tervezete is, amely összesen 13 pontban sorolja fel az Alapítvány konkrét, szerteágazó és kemény vállalásait, és mindössze 3 (engedtessék meg a jelző: semmitmondó) pontban sorolja fel, hogy mindezért cserébe az egészségügyi titkárság „elismeri, engedélyezi, elősegíti és támogatja” az Alapítvány itteni munkáját.
Nehéz ezen a ponton megszólalni.
Miért baj az, ha egy magyarországi alapítvány segíteni akarja a határon túli halálos beteg magyar gyerekeket? Kit zavar ez? Miért kell ezt megakadályozni, suta érvekkel elhárítani? Miért baj az, ha – Balogh Istvánt idézve – egy magyar civil szervezet a magyar gyermekek gyógyításának költségeit szeretné levenni Szerbia, illetve Vajdaság válláról? És vajon ezt a hozzáállást – tekintettel arra, hogy dr. Csengeri Attila a tartományi „kormány” oszlopos tagja, annak egyik „minisztere” – hivatalos állampolitikának kell tekintenünk? És persze annak is érdekes lenne utánajárni, hogy vajon ez az állampolitika mennyire következetes önmagához más esetekben is. Mármint, ugyanilyen keményen, sőt, visszautasítóan viszonyul minden egyes külföldi alapítványhoz, amely a Szerbiában élő emberek bármilyen módon történő megsegítését tűzi ki célul? Vagy vegyük a másik irányt: ezek szerint egy Szerbiában bejegyzett alapítvány csakis és kizárólag úgy terjeszti ki a tevékenységét mondjuk Bosznia-Hercegovinára, hogy egyforma módon és egyenlő arányban segíti az ott élő szerbeket, horvátokat és bosnyákokat?
Az olvasó elolvashatja dr. Csengeri Attila lapunknak adott nyilatkozatát, és eldöntheti, mennyiben adott választ ezekre (és más felmerülő) kérdésekre.
Ha rákról van szó, akkor emberéletekről van szó. Ha ezt még lehet fokozni, akkor jelen esetben gyerekek életéről. Aki ilyen esetekben elutasítja a felkínált segítő kezet, az emberéletekkel játszik. Azaz, már ő önmagában is életveszélyes.
Titkár úr, ön a viselkedésével bebizonyította, hogy a tevékenysége életveszélyes. Ezért semmi keresnivalója nemcsak azon a poszton, ahol jelenleg van, hanem egyáltalán, a közéletben sem. Szégyellje magát!
